- Harmadszor rendezik meg a felolvasómaratont, ezúttal a másság a téma.
- Az ember nagyra van saját személyiségével, ugyanakkor képtelen más értékeket vallani, mint az a közösség, amelyikhez tartozik. A színházaink körül az állandó társulatok révén kialakul egy közönség, mely, ha nem is jelent közösséget, de mint az emberek együttlétének nagyon laza formája ahhoz elég, hogy igazodási pontot jelentsen. Óriási szükségünk van erre az igazodásra. „Nincs se jó se rossz, csak a gondolkozás teszi azzá” – mondja Shakespeare, és ha tovább elmélkedünk erről, megállapíthatjuk, hogy jó az, ami a közösség javát szolgálja, és rossz, ami ellenére van. A kőtáblákra vésett Tízparancsolat is ezt hirdeti, a törvény pedig folyamatosan finomodik, csiszolódik a beszéd, a pletyka által arról, hogy mi helyes, mi nem, mi illő, mi nem, mi legyen úgy, vagy ne legyen ahogy eddig volt. Egy időben a nőknek szavuk sem lehetett, lassan eljutunk oda, azt firtatjuk, miért nem ők vezetnek inkább. Közös ügyeinkről szólnak az előadásaink is, de éppen a színház említett szerepe miatt vannak más lehetőségeink is. Ilyen a felolvasó maraton, amely sajtósunk, Sándor Erzsi ötlete volt. Első alkalommal két éve a magyar holokauszt évfordulóján tartottunk ilyet, tavaly a családon belüli erőszak volt a téma, az idén pedig a másság elfogadása.
- Miért éppen ezeket a témákat választották?
- Ennek a városnak az életét éljük, ahol egyszer csak bizonyos dolgok fontossá, a közbeszéd tárgyává válnak. A szexuális másság elfogadása érzékeny és aktuális téma. Tudományosan bizonyított, hogy a hozzánk legközelebb álló rokonaink, a csimpánzok, a bonobók életében létezik a szexuális sokféleség, mégis azt tapasztaljuk, hogy a társadalmunkban az ilyen viselkedésfajtákra bélyeget ütnek. A megítélés persze koronként változik: a „sötét középkornak” nevezett időkben egészen másképpen viszonyultak bizonyos szexuális orientáltsághoz, mint például a klasszikus görögök. Etnográfusaink leírnak olyan törzseket, ahol a férfiházakban a harcos, aki bevezeti a felnőttség tudományába a fiatalt, gyakran nemi kapcsolatot is tart vele. Ha ez a közösség javát szolgáló rend, rögtön nincs is vele semmi baj. Nagy kérdés, hogy a zsidó-keresztény kultúrában a férfi és nő, kizárólag az utód nemzésére szolgáló szexualitásán kívüli szokásokra miért tekint a társadalom egy része undorral és az azt gyakorlókat miért akarja kivetni magából. Az persze érthető, hogy a társadalomba tagozódó ember, éppen mert a törvények betartása miatt szabályoznia kell ösztöneit, rengeteg feszültséggel terhes, és ha a társadalom rosszallása erre alkalmat kínál, szívesen találja meg indulatai levezetésére ezt a szelepet. Hasonló a zsidóság problémája is: mivel vallásuk a világunkat máig uraló kereszténységet megelőző vallás, az előzőt pedig mindig elfojtani, letiporni kell, a korábbi vallás angyalaiból lesznek ugyebár a következő ördögei, hát máig ők a gyűlöletre mindig alkalmas ördögök.
- Mit jelképez a „maraton”?
- A maraton, akár futásról, akár felolvasásról legyen szó, az emberi teljesítőképesség határát jelenti. Ezekről a kényes témákról szólván, helyes „áldozatot hozni”, nem csupán megemlítjük őket néhány röpke szóval és már megyünk is tovább, hanem hosszan mondjuk, mondjuk csak mondjuk, esetünkben este 6-tól éjfélig, vagy még tovább. A holokauszt-maraton hajnali 4-ig tartott… Nem gondoljunk, hogy az adott státus quo ettől hirtelen változni fog, de fontosnak tartjuk, hogy a mi közönségünk számára jelezzük: szerintünk nem lehet negatív megítélés tárgya, hogy valaki ilyen vagy olyan szexuális orientációjú.
- Mindhárom eddigi témakörük az erőszak és a tolerancia összecsapásáról szól.
- Az ember döbbenetes képessége, hogy már hétmilliárdan még mindig képesek vagyunk összehangoltan élni. Valószínűleg ezért áll a homo sapiens a tápláléklánc élén. Újra és újra hangsúlyozni kell tehát, hogy az erőszak a társadalmi közlekedésben nem elfogadható eszköz.
- A meleg büszkeség felvonulásai minden évben heves vitákat váltanak ki, miközben egy-egy híresség „coming out”-ja még mindig bulvárszenzáció.
- Ha társadalom nem lenne ilyen kevéssé elfogadó, vagy mondjuk inkább lappangóan ellenséges, nem lenne szükség büszkeség-felvonulásra. Én nem vonulok fel például 190 centi magas sorstársaimmal, mert senki nem bánt érte minket. Ők azonban folyamatos nyomás, elfojtás alatt élnek, nagyon erős bennük a vágy, hogy kinyilvánítsák: „itt vagyunk és ilyenek vagyunk”. Ugyanígy elkerülhetetlennek érzem az „coming out”-okat is. De érzésem szerint ezek a dolgok az elfogadás irányába fognak változni. Oscar Wilde-ot 1895-ben még börtönbe zárták homoszexualitása miatt abban az Angliában, amely azóta hatalmasat lépett előre tolerancia terén. Ebből a társadalomnak semmiképpen nem származik kára. Nem lehet elégszer rácsodálkozni azokra a remek embertársainkra, akiknek tudunk a másságáról, miközben tudósok, művészek, sportolók, nagylelkű adakozói a társadalomnak. Az nem valószínű, hogy ez a kérdés hamarosan semlegessé, vagy lényegtelenné válik, de hiszem, hogy jó irányba megyünk. Ezt a menetelést szeretnénk elősegíteni.
- Hogyan áll össze a program?
- Meghívjuk az ismerős, jeles színészeket, akik attól függően, hogy játszanak-e aznap este, korábban vagy később lépnek fel nálunk. A szövegek kiválasztása sorbarendezése nagyrészt az ötletgazda feladata. Ebben a témában rengeteg visszaemlékezés, vallomás lelhető fel, de elhangzanak versek, fickiós történetek is. Több kortárs író is csatlakozott írásaival, érintettség okán, vagy szolidaritásból.
- Az „Elfogadás” felolvasó maraton logója a Pink Floyd The Dark Side of The Moon című lemezének borítójára emlékeztet, a prizmán szivárvánnyá tört fehér fénysugárral.
- Nem tudom, mi vezette a tervező kezét, de az egyetlen élő emberfaj sokszínűségét jól kifejezi. A kép persze úgyis lefordítható, hogy a kultúránk sötét oldalát szeretnénk fényre hozni.
