A boldogságnak persze vannak fokozatai. Az már önmagában is nagy öröm, ha az ember reggelre kelve kinéz a házának ablakán és a szomszédságban megpillantja a stadionját. De ezt még lehet fokozni. Amikor elsétál megvalósult álma, az aréna mellett, hogy az állomáson felszálljon másik régi vágya, a kisvasút immár rendszerbe állított szerelvényére. S közben állandóan jár az agya, miképpen lehetne még jobbá tenni. Na nem az egész országot, az már úgyis majdnem úgy működik, ahogy elképzelte (ami meg hibádzik, azzal úgysem tud mit tenni), hanem a futballt. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt gondoljuk, ezzel kel és fekszik.
Közben persze vannak másfajta hivatalos teendők is, szinte minden nap szerepelni kell valahol, vagy nyilatkozni, ezek embert próbáló feladatok, előfordul, hogy miattuk belekötnek a szavaiba, vagy félremagyarázzák őket. Ha például a család szentségét fejti ki, jönnek mindenfajta álságos szövegekkel, hogy megbántotta az élettársi kapcsolatban élőket, az özvegyeket, és a gyereküket egyedül nevelő szülőket. Pedig ő csak annyit mondott, hogy egy férfi és egy nő házasságát hívják családnak. Ha viszont az agyelszívást kritizálja az akadémiai közgyűlésen, akkor azt vetik a szemére, hogy növelni kellene a fizetéseket, akkor a fiatalok - meg az idősebbek - nem kényszerülnének külföldön munkát vállalni. Mindebből az látszik, hogy mindenütt ellenség van, tehát harcolni kell ellenük, a jóakaratot pedig nem becsülik, hiába hoz az ember állandóan áldozatokat.
A legjobb tehát, ha maradunk az álmoknál és a sportnál. Néha össze is kapcsoljuk őket. Milyen szerencse, hogy az utóbbi napokban több alkalom is kínálkozott, hogy a kedves vezető - hiszen eddig is róla volt szó - kifejtse ebbéli nézeteit, elsősorban a fényes jövőre koncentrálva. Előbb a Puskás Akadémia honlapjának nyilatkozott, ami - fájdalom - nem hozott szerencsét csapatának, mert férfias küzdelemben alulmaradt az NB I-es tagságért folytatott harcban. Ha a veszteségért nem is kárpótolta, de a lelkének nyilván jót tett, hogy röviddel ezután az európai futball vezérkarának mondhatta el magvas gondolatait a magyar sport és különösen a labdarúgás helyzetéről. Felidézte a magyar futball aranykorát, amelyet egy ezüst-, és egy bronzkorszak követett, ám 1986 után - amikor utoljára vehetett részt a válogatott világbajnokságon - szavai szerint "elsüllyedtünk a teljes kilátástalanságban". Az volt az az időszak, amikor - még említeni is rémes - a pályák helyén bevásárlóközpontok épültek, az állami háttér eltűnt, az infrastruktúra leromlott, és az utánpótlás elvékonyodott.
2010 óta azonban - hála Orbán Viktornak - e téren is gyökeres változás állt be. Igaz, az oktatás és az egészségügy hanyatlik, egyre több a szegény ember országszerte, a gazdaság fejlődése pedig inkább csak papíron kiemelkedő, viszont a sport jelentős állami támogatást élvez. Fájdalom, az eredmények ezt még nem mindig igazolják vissza, a közönség meg csak ritkán tölti meg az egyre sokasodó stadionokat, de büszkélkedni azért lehet. Minthogy a fő cél a 2024-es olimpia rendezése - kerül, amibe kerül -, az oda vezető úton áldozatokra is szükség van. Többek között a futballban is, de a kedves vezető meghozza ezeket az áldozatokat, mert életművét egy világra szóló eseménnyel akarja megkoronázni. (És bízik benne, hogy még 2024-ben is ő lesz a miniszterelnök. Vagy a király.)
Mint említettük, a teljes boldogsághoz kis lépésekkel lehet eljutni. Most tehát az a cél, hogy felépítsenek két klubcsapatot, amelyek a Bajnokok Ligája állandó résztvevőivé válhatnak. E célból háromszorosára emelné a Ferencváros és a Videoton büdzséjét. A két klub jelenleg hozzávetőleg 3-3 milliárd forintból gazdálkodik, ezt növelnék 10-10 milliárdra. Az összeg egy részét az állami szektor bocsátaná rendelkezésre a jól bevált csatornákon keresztül, ugyanakkor olyan piaci környezetet teremtenének, hogy a nagyvállalatok ne tudjanak nemet mondani a szponzorációra (ez a módszer már bevált a Puskás Akadémiánál, az ő támogatói között ma is több mint 30 cég van).
Orbán Viktor az UEFA kongresszusának megnyitóján beszélt arról is, hogy Magyarországon két dologhoz mindenki ért. Az egyik a politika, a másik a futball. Azt már nem említette - talán természetesnek is tartotta -, hogy bár e témákban mindenki otthon van, de azért a legeslegjobban ő ért hozzájuk. Azért is áll ő az ország élén. Ily módon az is magától értetődő - legalábbis számára -, hogy eldöntse, melyik csapat és miképpen méltó az ország képviseletére, továbbá, hogy a közpénzek egy részét miképpen használják föl a futball - és konkrétan a két egyesület - felvirágoztatására. Annál is inkább érdemesnek tartja e terv megvalósítását, mert politikai hasznot is remél belőle. Ha a Fradi és a Vidi valóban fel tudja venni a versenyt legalább az európai középmezőnnyel, akkor a nép már a 2018-as választásokon is honorálhatja a miniszterelnök ebbéli erőfeszítéseit. S így tényleg nem elképzelhetetlen, hogy még 2024-ben is Orbán Viktor irányíthatja az országot, de legfőképpen a magyar sportot. Így már csak azt kellene elérni, hogy a döntéshozók rájöjjenek, nincs Magyarországnál alkalmasabb rendezője az olimpiának.
Akinek az országában stadionja, kisvasútja, és főképpen álmai is vannak, az nem retten vissza egy ilyen feladattól sem.
