Friedrich Dürrenmatt, az európai irodalom nagy kiválósága húszas évei végén írta A nagy Romulus című „történelmietlen történelmi komédia” első változatát, amelyet élete során még négy ízben átdolgozott. A szatíra a Nyugatrómai Birodalom utolsó császárának, Romulus Augustusnak a végnapjairól szól, s arról hogy, uralkodása alatt miként hullott atomjaira egy nagy birodalom. Polgár Csaba rendező modern, alternatív színházi elemeket sem nélkülöző feldolgozása, amelyet a budaörsi Latinovits Színházban állított színpadra, először a császár camponai nyári rezidenciájában gondtalan életet élő két hölgyet – Achilles és Pyramus néven – mutat meg nekünk. Őket látjuk fejmagasság felett, a világosítóablakból kikukucskálva angyali békében énekelni és furulyázni – mindaddig, míg a terembe be nem esik egy zilált, lábát húzó, talpig piszkos férfi. Fájdalmasan üvölt emberfeletti kínjában, de a császár két udvarhölgye bagózik rá. Takarodj, közlik vele lesajnálóan, mintsem igazán gorombán. Hiába kéri a férfi, értesítsék a császárt, mert valóban az egész birodalmat érintő vészhelyzet miatt van itt, a két nő vállát sem rándítja. Cseppet sem becsomagolt társadalomkritika, amikor egyikőjük elkezdi gyalázni a férfit, akit vélhetőleg egy olyan népcsoporttal azonosít, akiket háta közepére sem kíván. "Nem jó nekik ott, a ... ott .... mit tudom én, hol élnek ezek, hanem idejönnek, ide, nem máshova, pont ide a császár camponai nyaralójához, véletlenül. És véletlenül pont itt parádéznak, meg fetrengenek, meg hörögnek, meg agonizálnak" - dühöng egy sort Achilles, aki úgy hiszi, a gyenge és az elesett csak kolonc a társadalom nyakán.
Szerencsétlen idegen megkapja azt is, hogy a hozzá hasonló „betolakodókat” lakatlan szigetre vagy állateledelnek kellene hajítani, míg a hölgyek meg nem értik, Spurius Titus Mamma, a lovasság prefektusával van dolguk. A tragikomikus helyzet könnyen átcsap abszurd poénkodásba, a katonából Túrius Situs Mamba, meg Furius Mikus Bamba és hasonló gúnynevek birtokosa lesz. A császár két udvarhölgye nem különösebben veszi komolyan, így a szituáció bagatellizálásából a L’art pour l’art Társulat produkcióihoz hasonlító műsorszám kerekedik. Még azok, akiktől valamelyest távol áll ez a különleges humorforma, sem tudják megállni, hogy ne nevessenek ezen a dinamikusan felépített jeleneten. Valahol annyira jellemző a mai világunkra is, hogy hiába gyorsult fel eszméletlen mértékben az élet, a legégetőbb dolgok esetében bosszantóan lassan megy az ügyintézés. A prefektus éjt-nappalt nem ismerve vágtatott, hogy közölje Romulus császárral, hogy Pávia elesett, az ellenséges germán had pedig már szinte a kapukhoz ért. A római császár udvarában viszont semmi nem sürgető, jön a válasz, majd szinte formanyomtatványt tolnak Mamma arcába, mert ugye, a törvényi keretek. Hiába mondja, hogy összeomlik a birodalom, ha nem értesíti időben az uralkodót, a két nő váratlanul az információforrás családját kezdi szidni. Napjainkkal parallel jelenség, ugye? Néha úgy érzem, sok utálatos ember számára ma sincs fontosabb annál, minthogy kinek kijével mi történik. Különösen akkor, ha a kapcsolódás szálait a politika mezein keresik.
Nem árulok el nagy titkot: a lovasság prefektusa végül nem tudja időben közölni a hírt a császárral. Romulus első megjelenése egyébként is előrevetíti az elkerülhetetlen véget. Abban az oltári humoros jelenetben, amikor először lép színre az agg császár, csak az érdekli, mi az a március idusa, amikor szerinte nincs is olyan szó, hogy idusa. Romulus kiszámíthatatlan, hol tombol, amiért azt hiszi, meg akarják ölni, hol szolgálóit szeretné megtréfálni. Jórészt tyúkjai érdeklik: az, hogy a császárelődökről elnevezett szárnyasok tojtak-e, vagy sem. (És igen, valóban élő tyúkok vannak a színpadon.) Körülötte viszont minden összeomlani készül. Kiváló humorú dialógusokból tudjuk meg a valós palotabeli helyzetet. Kiderül, megszökött a pénzügyminiszter az államkasszával, bár úgy sem volt benne semmi, egyedül a belügyminiszter tart még ki a császár mellett, aki ha kedve úgy tartja, könnyen infarktust színlel csak azért, hogy családjára ijesszen. Ahogy kicsúszik a tébolyodott császár száján egy-egy kontextusba helyezett trágárság, képtelenség megállni, hogy ne nevessünk a fennkölt császári udvarban szürreálisan zengő szitkozódáson. A Dürrenmatt-művet újrafordító és több humorforrással feltöltő Fáy Árpád munkája révén egy erőteljes, élő színházi közegben találjuk magunkat, ahol határozottan jól érezzük magunkat.
Egész estén keresztül mulathatunk a poénokon, ugyanis A nagy Romulus könnyedén feledteti velünk a mindennapi gondjainkat. Polgár Csaba javára legyen mondva, hiába módosította az alaptörténetet, a változások nem viszik el az előadást a vádaskodó politikai színház irányába. Nincsenek konkrét aktuálpolitikai kihallások, inkább társadalmi szinten mutat fel elkeserítő tényeket – tehát szó nincs kinyilatkoztatásról, alapos fejmosásról. Persze, Dürrenmatt műve tökéletes táptalaj ahhoz, hogy bemutassa, milyen súlyos tényező egy államfő egy adott ország életében, különösen akkor, ha történetesen az állam feje nem teljesen épelméjű. Az abszurditás betetőzése a darab második felvonásában kristályosodik ki. Amikor világossá válik Romulus császár számára, hogy valójában nem is akarják ténylegesen legyőzni, megalázni és megölni, akkor bevallja, politikai belátása nem véletlenül a semmittevés. Uralkodásának húsz tétlen évét arra tette fel, hogy romba döntse az elkorcsosult birodalmat, hogy végre a római is bűnhődjön a szenvedésekért, amiket más népekkel követett el.
Lukáts Andornál megfelelőbb címszereplőt keresve sem találhatott volna Polgár Csaba. Lukáts élvezi a komédiázást, a zsémbelődést, a morgolódást. Zavart tettei eszünkbe juttatják a Belvárosi Színházban tavaly bemutatott Apa című dráma leépüléssel küzdő, paranoiával sújtott öregét. Legapróbb nézése, tekintete is kifejező az előadásban: gőgös pillantásai idézik a császári tekintélyt, a dísztelen térben is pompát fontosnak tartó vezetőt, Romulus múlhatatlanul csak a darab végén omlik össze. Amikor már feleségével is összerúgta a port, lányát odaígérte egy bevándorlóktól származó pénzembernek, s amikor elvesztette családját, végképp elveszti a kontrollt elméje felett. Lukáts megfelelő partnere a rossz hírt hozó prefektusként Némedi Árpád, szintúgy, mint az érdekvezérelt császárnét megformáló Spolarics Andrea, a kerge belügyminiszter Bánki Gergely alakításában. Hálás szerep jutott Kiss Diána Magdolnának Achillesként, Ilyés Róbertnek pedig Odoakerként, a germán vezetőként, sőt még Rainer-Micsinyei Nóra és Keresztény Tamás kettősén sem fogott ki az elsőre kicsit bizarrnak ható To Love Somebody című Bee Gees-sláger jelenléte.
A nagy Romulus játékidejének első felében jórészt nevetünk a császáron, aki azzal viccelődik, talán az időjárás, de még valószínűbb, hogy „ez a rohadt nagy címszerep” tépázza az idegeit, de a történet végére már szánjuk. Meglepő módon az őrült mondja ki a legnagyobb igazságokat. Sőt, beszédes az is, hogy Romulus legfőbb tevékenysége az, hogy az értelmetlennek vélt kifejezéseket egy nyelvész lelkesedésével kutatja, de megmondja a véleményét arról is, hogy miért álságos azt mondani, hogy van olyan, hogy mi kultúránk, meg ti kultúrátok. Ha az ember gondolkodik, nem eshetik hibába, állapítja meg. Csakhogy mindez egyszerre vicces és szomorú egy olyan embertől, aki zavarba ejtő hangokat ad ki magából, kopott papucsban futkos, és műanyag napágyban tárgyal az ország vezetőivel.