A Kúria tegnap jogerősen jóváhagyta a kormány népszavazási kezdeményezését, s bár a liberálisok az Alkotmánybírósághoz fordultak, biztosak lehetünk benne, hogy a következő politikai évadot kora ősztől az a kérdés fogja meghatározni: „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?”
A voltaképpen teljesen értelmetlennek tetsző referendumot nem véletlenül nevezte Martin Schultz, az Európai Parlament szocialista elnöke abszurdnak és aljasnak. Abszurd és aljas, mert a kérdés valójában arról szól: sikerül-e a választási költségvetés ígéreteivel és az idegenellenes népszavazással felkorbácsolt érzelmi politizálást kényszerzubbonyként ráhúzni a nemzetre, hogy a Fidesz és kormánya 2018-ban negyedszerre is hatalomra jusson. Nincs kétségünk, hogy hamarosan milliárdokat nem kímélő, minden eddiginél erőteljesebb kormánykampány zuhan a nyakunkba, s a napi kenyérharcban kellőképpen kifárasztott lakosság effajta kommunikációs megdolgozása nagy sikerrel kecsegtet egy olyan országban, ahol egy cigány szomszéd köszöntésére sem szívesen ébrednek fel, hát még egy akár virtuális muszlim rémes „jó reggelt!”-jére.
A kérdés azonban valójában nem az, amit a kormányfő állít, akarjuk-e idegenek ránk erőltetését – ezt senki nem akarja -, mint ahogyan nem is az, hogy kitéve magát a terrorizmusnak, eliszlámosodik-e a „kivénhedt Európa”. A kérdés az: fenyeget-e ilyen veszély, s ha fenyeget, képes-e az Európai Unió közössége megelőzni. Szerintünk a riogatás „Európa iszlám lenyelésével” csak ócska, de hatásos propaganda-eszköz a jobb- és szélsőjobboldal kezében, amely saját hatalomra jutását és ott maradását akarja elérni a menekültválság valóságos gondjainak eltúlzásával. Ha így van, és a menekültkérdés kezelhető az Unión belül, akkor megkérdezhetjük: akar-e egyáltalán a magyar kormányfő – és az általa oly hevesen kovácsolt, mert politikai céljai szempontjából nélkülözhetetlen visegrádi tömb – az Unión belül részese lenni egy ilyen kezelésnek. Inkább nem akar, vagy csak akkor akar, ha ennek magyar logikáját és módszereit az Unió teljesen magáévá teszi. Aminek a vége az volna, hogy a nemzetállamok vaksága legyűri az Unió központosító, „birodalmi” jövőjét, amiből következik a szorosabb összefogást szorgalmazó mag-Unió leválása a perifériáról. A közösség pedig kettészakad egy demokratikus és egy tekintélyelvű Európára. Ha pedig Orbánnak nem sikerül a V-4-ek tömbösítése, akkor Magyarország könnyen az Unión kívül találhatja magát, és a kérdés, amit kora ősszel a magyaroknak meg kell válaszolniuk valójában úgy hangzik majd: akarja-e, hogy Magyarország az Európai Unió tagja legyen? Mert, ha az Unió nem fogadja el sem tömbpolitikaként, sem egyedüli magyar útként az „orbáni mintát”, akkor a referendum után nagyon gyorsan ki kell takarítania magából Budapestet. Hogy ez a földalapú támogatásoktól, a felzárkóztatási pénzeken át a schengeni határok visszaállításának munkavállalási, kereskedelmi és turisztikai következményeivel együtt mit jelent, érdemes volna végig gondolnia nem csak a hatalomnak, hanem a politikától és pártoktól (sokszor méltán) undorodó eltartott kisujjú közönségnek is.
Ezeket a kérdéseket fogja leplezni az „aljas referendummal” kapcsolatos minden jogi vita is, amely most nyilván fellángol. Hogy egy uniós tagország milyen mértékben köteles átvenni az uniós jogot, s hogy – az amúgy a renoválásra igencsak rászoruló – Brüsszel mennyiben áll fölötte a tagországok szuverenitásának. A referendumot jóváhagyó határozat összeegyeztethetetlen mind a magyar, mind az uniós joggal. Olyan eljárásokban meghozott döntésekre irányul ugyanis a hitelesített kérdés, mely a szerződések értelmében az uniós intézmények hatáskörébe tartoznak, ezek felülvizsgálatára pedig a magyar Országgyűlésnek nincs hatásköre, így nem is kötelezhetné az esetleges népszavazás eredménye jogalkotásra.
Nem a kvótáról akar tehát itt népszavaztatni Orbán, hanem az uniós tagságról, mindenekelőtt pedig saját országlásának folytatásáról.
Ami a magyar belpolitikát illeti: a Jobbik el fog vérezni ebben a referendumban, hiszen – miközben önmagát vagdosva a néppártosodás közepette a centrumba tart – csak szélsőjobbról tudná előzni a Fideszt, amelynek minden lehetősége megnyílik a tág szélsőjobbig húzódó populista propagandára. A demokratikus ellenzéknek pedig fel kell ismernie: a választások nem 2018-ban, hanem az idén ősszel fognak eldőlni. Ha felismeri is, tartunk tőle, hogy sem most, de még 2018-ra sem lesz képes egységesen fellépni a Fidesszel szemben, hogy nem fognak tudni megegyezni arról, mit tegyenek a referendummal. Pedig az egységes mozgósításon az életük múlik. Vagy mindahányan a nem, vagy valamennyien a bojkott mellett mozgósítanak, bár mindkettőre előre megmondható a kormány kommunikációs válasza. Ha megosztva mozgósítanak, a kormány nevethet a markába, s szabadon magyarázhatja sikerként az akár még érvénytelen referendumot is.
A referendumnak csak belpolitikai célja van. Ha Orbán Viktor így rendezi meg az előre hozott választásokat, akkor a maga szempontjából nagyot húzott. Mindezzel együtt könnyen végzetesen nyúlt bele nem csak az európai, hanem a magyar politikába is. Úgy fogja a kormányzás kardjának markolatát, hogy közben a penge élén egyensúlyoz.
