A mai nap huszonötödik éve a Nemzetközi Sajtószabadság Napja. Negyedszázada május 3-án jelent meg a Windhoek-nyilatkozat, amelyben az afrikai népek független sajtóhoz való jogát fogalmazták meg. Ez az a nap, amikor világszerte megemlékezünk a munkájukban akadályozott, a bebörtönzött vagy éppen a tevékenységük során megölt újságírókról.
Van is mire figyelni, majd figyelmeztetni mindenkit. Világszerte és Magyarországon is. Szomorú és megdöbbentő, de a nemzetközi adatok szerint tavaly 69 ártatlan újságíró vesztette életét a világ országaiban, munkavégzés közben. Ma úgy tűnik, egyre több országban dolgoznak fenyegetettségben az újságírók.
Így Magyarországon is kiszolgáltatottan, jelentős nyomás alatt végzik a munkájukat. Elsősorban megélhetési fenyegetettségben. Mert egy rossz Magyarországon élnek. Ahol a sajtószabadságot érintő, elmarasztaló nemzetközi jelentésekre az a hatalmi reakció, hogy az igazságot kereső, kérdéseket feltevő újságírókat rendbontással vádolják és kitiltják. Sőt, lassan a rendszer idegen érdekeket szolgáló ellenségeként címkézik fel őket. Mert a címkézéshez egyesek bizony értenek. Így ha a „nemzetileg együttműködők” úgy akarják, akkor az újságíró akár még terrorista is lehet. És ez nem vicc.
Ma ugyanis már lényegében nincs szabad magyar sajtó. Csak a független újságírók maradtak. Ha viszont az újságíró sem szabad, mi, állampolgárok sem lehetünk azok. Mert nem juthatunk megfelelő információhoz, nem szerezhetünk tudomást az igazságról. Most ez a tét. Az igazság. Mert az fáj egyeseknek.
Elég csak felidézni; nem is olyan régen közfelháborodást keltett, hogy voltak és vannak olyan kormánytisztviselők Magyarországon, akiket korrupció gyanúja miatt nem enged belépni területére az Amerikai Egyesült Államok. A magyar sajtó pedig utánajárt a részleteknek, így tudhattuk meg az igazságot: az egyik kitiltott éppen az adóhatóság rögvest tolmácsot kérő, akkori vezetője. Eltelt pár hét, és megérkezett a válasz erre az igazságra: az újságírók drogosok. Ezért Mikulás napján az évenkénti drogteszt ötletével ajándékozta meg a „firkászokat” az a kommunikációs pártvezető, aki éppen elvette a támogatást az egyik legjelentősebb fővárosi tűcsere-programtól. Gondolom, számára a kábítószer csak akkor életveszélyes, amikor újságírókat fenyeget.
Nem sokkal később nyilvánosságra került: százezer millió forint tűnt el egy brókercégből. Úgy, hogy 10-15 évig hamísították a „kereskedőház” adatait, és ez egyetlen illetékesnek sem tűnt fel. Mikor pedig már azt hittük, ennél nagyobb pénzügyi botrány nem lehet, kiszakadt egy másik „tarsoly” is. Mindez mintegy harmincezer károsultat érintett, akik azóta is várnak a kártalanításra. Az újságírók keresték az összefüggéseket, a kapcsolatokat, az igazság feltárásában nekik segítő partnereket. Így fedezték fel aztán közösen, hogy a rendszer intézményei, sőt, néhány fontos szereplője csak úgy, „barátilag” összefonódott azokkal, akik jó sok pénzzel verték át az ügyfeleiket. Kiderült az is, hogy az állam és néhány baráti önkormányzata épp ezeknél a baráti társaságoknál parkoltatta az adófizetők pénzét. Több se kellett; az ügy feltárásában érintett újságírók, és elsősorban az „átlátszóságért”, átláthatóságért küzdő civil társaik hamar megkapták a „Soros-katonák”, a norvég zsoldosok címkét. Amikor pedig kiderült, nincs is politikai kapcsolat vagy ellenséges érdek, senki nem kért bocsánatot.
Most pedig ismét újságírók igyekeznek kideríteni, amit az erre szakosodott, adóforintokból fenntartott állami szerveknek kellene: hogyan magánosított kétszázhatvan milliárd forint közpénzt a Magyar Nemzeti Bank az alapítványain keresztül. Nem kell megmagyarázni, hogy ennek tisztázódása is közérdek. Az igazság mindig közérdek. Csak épp a hatalmi eszközzel rendelkezők nem látják ezt így manapság. Ebben a rossz rendszerben tettek mégis bátorságról és becsületről tanúbizonyságot az újságírók akkor, amikor fölálltak az állásukból, miután tudomást szereztek arról: munkahelyüket titkoltan és vitathatóan finanszírozták sok százmilliónyi adóforintból éppen úgy, mint azokban az ügyletekben, amelyek ellen küzdenek. Ezek az újságírók kitörtek a megélhetési megfélemlítésből. Ők hősök, azok pedig gerinctelen gyávák, akik álszenten felteszik a kérdést: most akkor az összes eddigi fizetésüket visszafizetik-e.
A hatalom fél az újságíróktól, ezért címkézi, leckézteti őket. Ha hagyjuk. Ha hagyjuk elveszni a sajtó szabadságát. Ha hagyjuk eltitkolni a tényeket, a közpénzek szabálytalan, sőt, tiltott elköltését. Ha hagyjuk, hogy a rossz hatalom most idegen hatalmakat szolgálónak nevezze azokat az igazságkeresőket, akik szerinte „a nemzet bankját támadják”. Mert aki idegen hatalmakat szolgál, abból gyorsan terrorista lehet. A terroristák ellen pedig bármilyen eszközzel felléphetnek azok, akiknek nem tetszik az így nevezettek munkája.
Május harmadika van. Ez a nap huszonötödik éve a Nemzetközi Sajtószabadság Napja. Éppen ideje, hogy figyeljünk, és a címkék helyett mi igenis sokat beszélgessünk. Mert kellenek a független újságírók, kell nekik a figyelem. Nincs más feladatuk, mint folytatni az igazság feltárását. Nekünk pedig figyelni, óvni kell őket, és felhívni a figyelmet arra, ha sérülnek a jogaik.
Az újságíró szabadságának elvétele ugyanis - figyelem! – a mi szabadságunknak a korlátozása.
