Május 1-jét nem ünnepelhetjük önmagunkban, a világtól elvonulva, ha otthon maradunk, akkor nem ünnepelünk, csak a szabad időt töltjük. Ezért aztán, ha „rendes baloldaliak” vagyunk, akkor összekapjuk magunkat, családunkat és odamegyünk, ahol barátainkat, ismerőseinket is lenni sejtjük. Megyünk azokhoz, azok közé, akikkel elvi, emberi közösséget vállalunk, akikkel szolidárisak vagyunk, és akiktől szolidaritást várunk. Kimegyünk a ligetbe, letelepedünk a parkban, a réten. Akár sokan vagyunk, akár nem, akár fúj a szél, akár nem, akár rosszul mennek a dolgok, akár nem, ott vagyunk, mert nem tudunk nem ott lenni, ahol visszaigazolást remélünk.
Érezni, látni akarjuk, hogy vannak még olyanok, akik tenni akarnak egy igazságosabb társadalomért, akik nem fogadják el a világot olyannak, amilyen. Sőt, mindig reménykedünk, ebben az évben végre már többen leszünk, mint tavaly voltunk.
Keressük azoknak a tekintetét, akik valami hasonlótól hajtva, vezérelve jönnek, akiknek ugyanaz hiányzik, ami nekünk. Elég lehet egy tekintet, egy apró gesztus, hogy felismerjük egymást.
Ám nem csak erről van szó, nemcsak a laza hálót alkotó szektatagok jelzéseiről. Örülünk azoknak is, akiket nem érdekelnek gondolataink, érzéseink, aggodalmaink, vagy politikai állásfoglalásaink. Ők is azért jöttek, mert egyenlőbbnek, szabadabbnak akarják tudni magukat annál, mint amit társadalmi helyzetük, mindennapjaik lehetővé tesznek a számukra.
Állunk a sátraknál, a bódéknál. Itt az is virslit, lángost, kolbászt eszik, az is sört vagy fröccsöt iszik, aki többet, jobbat, egészségesebbet is megengedhet magának. Ott áll az is, aki azért jókedvű, mert legalább ezt megengedheti magának. Gyereke a pultról választhat, és ha akar, akkor üdítőt és fagylaltot is kap. Most és itt, ezen a májusi napon senkinek nem kell szégyenkeznie, zavartan mosolyognia, amiért neki csak ez jutott.
Nem messze tőlünk beszélget valakivel távoli szomszédunk, közeli kollégánk – jó érzés, hogy ők is eljöttek. A gyerekek kezében luftballon, kis zászló – valamelyik szakszervezet vagy párt aktivistájától kapták. Itt-ott feltűnik egy-egy ismert arc, egy-egy baloldali politikus vagy „tv-személyiség”. Más ez így - „élőben”.
Nézzük, méregetjük egymást.
A civilként azt vizslatjuk: tényleg itt vannak-e a politikusok, az ismertebb emberek? Nemcsak testben, hanem lélekben is? Vagy csak „közszerepüket” játsszák, amikor megmutatják magukat a körünkben? Politikusként, baloldali értelmiségiként pedig azt próbáljuk felmérni, hogy hisznek-e nekünk az civilek, jönnének-e a zászlók alá, ha hívnánk őket, vonulnának-e velünk?
Nem vagyunk biztosak sem ebben, sem abban.
Ma több a kölcsönös a gyanakvás, mint a kölcsönös szimpátia. Az előbbit több dolog is magyarázza. Mindenekelőtt az elmúlt évtizedek tapasztalatai arról tanúskodnak, hogy a baloldal nem tudott biztonságot, perspektívát teremteni a saját munkájukból élők, vagy azzal se rendelkezők számára, de szavazatukat elkérték tőlük. Ráadásul most még nem is erősek, akkor meg…? Széles lakossági csoportok, amelyek elégedetlenek a saját helyzetükkel, az ország állapotával, igazságtalannak tarják a mai társadalmi berendezkedést, de jobbnak látják, ha nem mozdulnak ki a zsűriző kényelmesnek tűnő, de legalábbis kockázatmentes szerepéből, amelyet négy évenként gyakorolnak. Kölcsönös szimpátia nélkül pedig nem megy.
Így aztán minden marad úgy, ahogy van, a civilek nem fognak össze, nem támogatják a baloldalt, amely így gyenge marad, visszaigazolja a vele kapcsolatos fenntartásokat.
Ideje kitörni ebből az ördögi körből. Az első lépéseket a politikai és szellemi baloldalnak kell megtennie. Nem megy, nem mehet ez másképp, most nem azt kell ígérni, hogy minden másképp lesz, ha mi kerülünk a hatalomra. Tudomásul kell vennünk: a baloldal újraépítéséhez a baloldaliság újraépítésén keresztül vezet az út. Közösségekre van szükségünk, amelyek teret teremtenek nekünk, megvédenek az elszigetelődéstől, a kizáródástól, akik szolidárisak egymással és azokkal, akik náluk is nehezebb körülmények között élnek. Ez az építkezés a beszédhelyzet kialakításával kezdődik. Ez nem az az eset, amikor a politikus vagy a meghívott előadó agitál, a hallgatóság kérdez. A beszédhelyzet az, amikor mindkét fél mond is, kérdez is, a felek mérlegelik egymás gondolatait, tapasztalatait. Az internet, a közösségi média terjedése, használata sokat segíthet ebben a munkában, a közösségteremtésben, de nem maga a megoldás.
Oda kell állni az emberek elé, hogy látszódjon: itt valami új kezdődik, nem a régi játék folytatódik, aminek lényege: nemcsak értetek, hanem veletek. Az azonosság, a hasonlóság tudatosítása kevés, az együttlét örömeire, az összefogás élményére és eredményére van szükségünk.
Mire emlékeztessünk május 1-én, ha nem arra, hogy a baloldali hagyomány, értékeink, érdekeink közös védelme identitásunk alapja. A megszülető, megújuló kis és nagy közösségek sokféleségükkel és sokaságukkal lehetnek az élő bizonyítékai a sok-sok rémült, az egzisztenciáját féltő, a kívülről-felülről megoldásra váró embernek, hogy van a kivárásnál, a még rosszabb elkerülésénél jobb stratégia, elérhető cél.
Ez a cél „megemelve” egy olyan köztársaság, egy nagy politikai közösség, amely nemcsak attól demokratikus, hogy választások vannak, hogy a hatalmi ágak elkülönülnek, hanem attól is, hogy az állam a közösségi, társadalmi, nemzeti szolidaritás eszköze. Nem „fölfelé”, hanem „lefelé” osztja az esélyeket.
