Nem tudni, sikerül-e Orbán Viktornak az, ami eddig mindig. Hogy 19-re lapot húz, és bejön neki? Hogy kétévnyi látszatkormányzás után megveszik-e tőle azt a választási költségvetést, amelynek pénzosztási ígéreteit 2018-hoz képest talán túl korán, a társadalmi elégedetlenséghez mérten pedig túl későn kezdett el a nemzet nyakába zúdítani? Elég meggyőző lesz-e, hogy negyedszerre is hatalomba emeljék? Lihegve fut a zsákutcába, mert azt akarja hinni, vészkijárat.
Kifulladni látszik az a látvány- vagy médiapolitizálás, amit a miniszterelnök gyakorol. Retorikája erősen kopottas, pecsétes. Fölényes és nagyképű magabiztossága már inkább taszító, semmint elismerésre méltó. Mind világosabb, hogy klientúrájának korlátlan habzsolása nem ismer határokat és ez ellen már nagyon kevés a személyes menekülést szolgáló ízléstelen magyarázkodás, hogy ők nem kommuna vagy kibuc, ő maga nem felel senkiért és semmiért. Mert felel. Ő maga a rendszer. A kormányzati kommunikáció rángatózik, mint Galvani békacombja, amikor még a budai Vár átépítéséért is Gyurcsány Ferencet teszi felelőssé, és meglehet, a kormányfő szerint a Matolcsy-dossziékkal még nem szakadt össze Ég és Föld, de már nem sok hiányzik hozzá, és "mégis más lesz Magyarország". Annyi már semmi esetre sem hiányzik hozzá, hogy önmagát és hatalmát mentve látványosan meg tudjon szabadulni a jobb kezétől. A jegybankelnök alapítványainak dossziéhalmaihoz képest nagyon vékonyka Medgyessy Péter előrángatott Alstom-aktája. Már csak azért is, mert a közönség nagyon is emlékszik, hogyan ölelte őt kebelére a Fidesz, valahányszor volt sajátjait szapulta.
De van ennél súlyosabb is. A médiapolitizálást jó ideig felsőfokon gyakorló hatalom elfeledkezett arról, hogy véletlenül se gyártson olyan visszataszító jelképeket, amelyeket még az is ért, aki nem akar, vagy nem tud Matolcsy rokonokra költött közpénzes milliárdjaival törődni. Amely milliárdokban amúgy nem csak a klientúra épülésére ellopott pénz nagysága a hányingerkeltő, hanem az, ahogyan a Ház fideszes többsége Matolcsy kormányfőnél előadott invenciói nyomán megpróbálta az Alkotmánybíróság által megsemmisített törvénnyel leplezni a történteket. (A hét, ha nem az évtized párbeszéde az ATV-n: Kálmán Olga: Önök ezt megpróbálták eltitkolni! Kovács Zoltán szóvivő: De sikerült? – ez már nem is cinizmus, hülyeség.)
Közérthető szimbóluma lett ennek a hatalomnak Nárcisz kuvasz a titokzatos Habsburg-birtokon, az üveghegyen túlra meghosszabbítható felcsúti kisvasút és annak VIP-vagonja. Legfőképpen pedig a budai Várnegyed, és a Karmelita kolostor erkélye, amelyre az ötletgazda Zoboki Gábor azt mondja: „Nem akartam egy hamar elmúló építészeti elemet... kőerkély illik egy klasszicista ház méltóságához. Úgy építjük meg, hogy ha egy későbbi kor azt gondolja, nincs szükség rá, két nap alatt elbontható." Mi tartós és méltóságos lehet egy gyorsan elbontható balkonban? Úgy véljük, azt a balkont előbb le fogják bontani, mint bárki gondolná és gyorsabban, semmint kétszer felkelne meg lemenne a Nap.
Nem lévén már veszélyérzete, a hatalom semmi jelét nem mutatja, mivel tudná orvosolni a hányingert, amelyet a polgár érez ezen ügyek felett, amikor - akár frusztrált Fidesz-szimpatizánsként is - be kell látnia: az a kormányzat, amelyben vakon hitt, méltatlan a hatalomra. Maga a vitathatatlan vezér pedig kihízta a saját magáról alkotott és már önmagáról is elhitt, erősen retusált képet. Ha belepislantana a politikai tükörbe, egy megöregedett, kiégett alakot látna.
Orbán azonban akkor tévedett legnagyobbat, amikor tobzódó mamelukjaira hagyta az országot minden mélyülő szociális gondjával, s biztos hátországot maga mögé képzelve az európai porondra lépett. Európai formátumú államférfinak gondolva magát a kontinens isteni megmentőjeként mindent a menekültkérdésre tett fel. A Brüsszel-ellenes propaganda visszarántotta a Fideszt a 2014 őszi-téli zuhanásból, de most már szinte semmire sem jó. A félelemkeltés bejött ugyan, de menekült híján erősen foszladozik. Érdektelen lett, „hála” a gyodának, amely nemcsak a migránsoktól, hanem a velük való riogatástól is megóvott bennünket. Ez a propaganda önmagát falta fel, s ezért eléggé kétséges a kvótaellenes népszavazás értelme és sikere.
A közvélemény-kutatások a ciklus félidejében a Fidesz esését és a baloldal erősödését mutatják, miközben a Jobbik saját jobbszélének lefaragásával próbál menekülni a stagnálásból. Borzalmas volna, ha ebben a helyzetben a demokratikus ellenzék – az ébredező konzervatívoktól a szocialistákig - képtelen volna kanalizálni a növekvő elégedetlenséget, amelyről a kormányfő még mindig azt gondolja, a pénz ígéretével elfojtható. Még borzalmasabb volna, ha – mint látszik – a szocialisták ismét abba a hitbe ringatnák magukat, hogy egyedül, vagy az ellenzék felkent vezetőjeként nemcsak le tudják váltani a Fideszt, hanem kormányozni is képesek lesznek utána. És ehhez csak az kell, hogy ismét felfedezzék maguknak legfőbb ellenségüket, a tőkét és kocsmai fröccsigazságként csak annyit tudjanak kinyögni: a kapitalizmus lopás, a globális kapitalizmus globális lopás. Ennél azért sokkal tágabb politikai és politikai és gazdaság-filozófiai horizont kellene, hogy a lassan, de biztosan széteső és ezért mind bizonytalanabbul mozgó Orbán-modell csődje láttán az egész nemzetet meg lehessen győzni arról, ki lehet mászni a jobboldali piramisállam romjai alól.
Az érzelmi politizálás, a lihegő bosszúszomj, a rendszert illető öklendezésünk csak az utcán elég. A politikában nagyon kevés, annak értelmesen és másként kellene beszélnie nemzetről, Európáról, gazdaságról, szegénységről, szolidaritásról. Az maga lesz a végzet, ha az Orbán-hatalom ellenfelei nem találják meg legalább a társadalommal kötendő közmegegyezés közös alaphangját. Ha tetszik a normál politikai Á-t.
