A legnagyobb port felvert előadás
Minden bizonnyal az évad legnagyobb port felvert előadása az Éjjeli menedékhely, az Állami Zenés és Drámaszínház előadásában, ami Tbilisziből érkezett a Nemzetibe a Madách Nemzetközi Színházi Találkozóra. Vastag porréteggel árasztották el ugyanis a színpadot, és ezt a szereplők mozgása, ideges futkosása, nyughatatlan egyhelyben toporgása, fel is veri rendesen. Kapunk szájmaszkot, hogy orrunkat-szájunkat ne árassza el a por. Védjük magunkat, ha már a szereplők nem tudják ezt tenni. Ők nyelni kényszerülnek. Bizonyos mértékig fizikai kínoknak is kiteszik magukat a lelkiek mellé, hiszen Gorkij antihősei igencsak alulra szorultak, nem véletlenül Mélyben a darab eredeti címe. Néhányan a por elől hamarosan elmenekülnek a nézőtérről. Tán csak allergiásak, vagy nem tűrik a provokációt.
Az Éjjeli menedékhely megrázó előadás Fotó: MITEM
David Doiasvili rendező kétségtelenül inzultál bennünket. Fájdalmas színházat csinál. Ez a por kifejezi a szereplők feldúlt lelkét. Jól világítható, a levegőben való hömpölygése szinte érzelmeket fejez ki. De soha nem kerekedik a színészek fölé, akik egészen kiválóak. Megmutatják a pokol legbelsőbb bugyrait, azt amikor már tényleg kérdéses, hogy érdemes-e élni. De ezt mégsem úgy teszik, hogy letaglóznak. Költészete van ennek a produkciónak, érezteti, hogy a legelkeserítőbb szituációkban is lehet szépséget találni, rálelhetünk arra a bizonyos szalmaszálra, ami tán-tán, ha nem is reményt, de legalább reménysugárt jelenthet.
Van, amikor már ez sincs. Shakespeare legtöbb vérengzéssel teli műve, a Titus Andronicus nyomán készített előadást a jakutföldi P. A. Ojunszkij Szaha Színház. Ebben aztán van öldöklés, elszabadult kegyetlen agresszió, őrült hatalomvágy dosztig. Nehéz úgy megcsinálni, hogy az elburjánzó gyilkolászások, vagy éppen végtagok nyíltszíni levágása, a brutális csonkítások hihetőek legyenek, ne váljanak nevetségessé. Miközben nevetniük kel a nézőknek, hiszen a dráma tele van drasztikus fekete humorral. Mit mondjak, nem egyszerű eltalálni a megfelelő stílust, igen vékony pallón kell jól lavírozni hozzá. De a nemzetközileg is mind ismertebbé váló rendező, Szergej Potapov a színészekkel közösen rálel egy olyan játékstílusra, ami részint nyers, vad, hihető a tébolyult agresszió tobzódása, az, amikor ez már szinte természetes, sőt kéjjé válik a kaszabolás, mindennapivá a brutalitás. Nincs finomkodás, mert sok tekintetben a hatalom és az ember természetrajzából ez következik. Sátániak a tekintetek, rémisztőek a megmerevedett arcok, az ölésre elszántan nekilóduló karok, a dermesztő ridegséggel kiejtett mondatok.
A szakmai közönség jelentős része kivonult a nagy nevekre, nézte például Ostermeier, Purcarete produkcióját, de kevés kivételtől eltekintve nem tartotta szükségesnek eljönni egy számunkra ismeretlen színházi kultúra felfedezésére. Jó, ha félház volt. Az ott lévő közönség viszont az általam látott produkciók közül ezt fogadta a legnagyobb üdvrivalgással, bravózással, és hosszas állva való ünnepléssel, vastapssal. Sikerült meglepni minket és egy nemzetközi fesztiválnak ez is a dolga.
Nem tartozott a MITEM programjai közé, a Budapesti Tavaszi Fesztivál égisze alatt jött hozzánk a Kínai Nemzeti Operaház Turandot előadása az Erkel Színházba. Pekingben játszódó opera Pekingből. Az ember önkéntelenül is valami autentikusat vár, miközben persze Puccini remekműve nem kínai, hanem európai. De a jelmezek ennek ellenére hozzák az elvárt érzést, a díszletek viszont nem elég grandiózusak. Wang Huquan rendezésében pedig nincs semmi extra, korrektül, látványosan lebonyolít mindent, amit kell.
Kovalik Balázs itthoni rendezése sokkal markánsabbul egyedibb. A Turandotot alakító Wang Wei szép és fiatal. A Liút, a rabszolgalányt adó Yao Hong szintén szép és fiatal, de ő tele van belső sugárzással, áradó érzésekkel is, azt kell mondanom, hogy nincs szeme Kalaf hercegnek, hogy mégis a címszereplőbe szerelmes. Egyébként is nehéz Li Shuangot megszokni hősszerelmesként, alacsony, köpcös, az arcán sincs ott az a nagy szerelmetes odaadás, igaz, igaz, a hangja olykor árad, ahogy kell. Zhu Man karmesteri pálcája nyomán hathatósan, jól megszólal az opera, bár különösebb eredetiséget a zenekar munkájában sem fedezhetünk fel.
Visszatérve a MITEM-re, a Szentpétervárról az Alekszandrinszkij Színház előadásában érkezett A holló, igazán markáns produkció. Egy színész kivételével mindenki maszkban játszik. Nincs arcmimika, így fölerősödnek, határozottabb jelentésűvé válnak a gesztusok, hangsúlyosabbá lesznek a hangok. Kicsit bábszerűvé válnak a figurák, sőt, némiképp olyanokká, mintha kívülről mozgatott szerkezetek lennének. Ez azért is fontos, mert a Nyikolaj Roscsin által rendezett Carlo Gozzi darabba több jókora megmozdított fémszerkezet is kerül. Mesebeli repülő gonosz sárkány éppúgy, mint hajó, de égbetörő, némiképp várra emlékeztető, szintén megmozdítható fémmonstrum az állandó díszlet is, el lehet foglalni, meg lehet szállni, mint a valódi várat, ugyanakkor hideg grandiózusságával félelmetes. Izgalmas kísérlet, hogy az eltárgyiasított emberek és az életre kelő fémszerkezetek hogyan hatnak egymásra, milyen elgépiesítetten marcona világról regélnek.
Túl idilli világról nyilvánvalóan a lengyelek nagy írója, Wyspianski sem beszél Akropolisz című darabjában. Ebben is vannak nagy pusztító erők és ellenerők, heroikus küzdelmek és szerteágazó bonyolult utalások. Nincs azonban se feliratozás, se szinkrontolmácsolás, miközben sok a beszéd, igen fontos a szó a produkcióban. Nyilván hittek abban, hogy fordítás nélkül is „átjön” az előadás, de sajnos nem ez történt. Amúgy, bár csökkenő számban, megint előfordult más előadásoknál, hogy kimaradozott a feliratozás, vagy a sepsiszentgyörgyi magyar nyelvű produkciónál hosszú ideig a felülről rávetülő éles reflektorok miatt olvashatatlanná vált az angol verzió. Csekélységnek látszik ez, mégis alapvetően befolyásolja egy-egy produkció sikerét az amúgy színvonalas nemzetközi fesztiválon.
Bóta Gábor
