A hadicsel olyan régi, mint maga a háború. Természetesen a mostani háborúban is nagy szerepet játszik az a törekvés, hogy az ellenség megtévessze egymást. Ez már úgy hozzátartozik a háborúhoz, akár a puska, meg az ágyú. A legsajátságosabb, sokszor humoros módszereket alkalmaznak, hogy kölcsönösen fölülmúlják egymást. Leggyakoribbak a tüzérállások. Bámulatos, hogy milyen, a megtévesztésig hasonló látszólagos állásokat teremtenek egy éjszakán át.
Valamelyik kisebb magaslat vagy erdőcske mögött, de mindig könnyen észrevehető helyen állítják föl, ahol az ellenséges röpülök hamarosan rábukkannak. Amíg az igazi üteget biztos helyre állították, ahonnét hatásosan tüzel az ellenségre, ennek röpülője észreveszi az „állást".
Valóságos vaszápor zúdul az „állásra". Hogy a dolgot még valószínűbbé tegyék, gyakran egy-egy igazi ágyút is helyeznek el az ilyen állásban. A gránátok özöne zúdul a kétkerekű talyigákra, amelyeken egy fatörzs jelképezi a „csövet". A rongyokból és zsákokból készült derék ágyúsok rendületlenül megállják a helyüket. Gyakran rengeteg muníciót elpazarol az ellenség, míg végre észreveszi a csalást.
Az állóharcok elején kötelességünk volt, hogy minden sisakra lőjünk, amelyik az árok szélén mutatkozott. Nem volt szabad megkockáztatnunk, hogy az orrunk hegyét is kidugjuk, mert az ellenség nyomban heves tüzelést kezdett. De néha azzal tévesztettük meg az ellenséget, hogy a sisakot ásónyélre tűzve dugtuk ki. Nyomban lövések estek rá. Az ásónyelet rögtön visszahúztuk. De előfordult az is, hogy az ásónyelet félig kidugtuk és a céllövők azonnal beszüntették a lövöldözést, mert észrevették a megtévesztést. Az ilyen taktikázás alkalmával gyakran összelőtték az üres sisakot. Most már inkább kidughatja az ember a fejét az árokból, mert az ellenség azt hiszi, hogy megakarják téveszteni.
Egyszer mintegy 800 méternyire feküdtünk az ellenségtől, amely egy erdő szélét tartotta megszállva. Tiszta időben megállapíthattuk, hogy a legelső fák egyikén kétségtelenül megfigyelőállomást létesítettek. Gyakran azt is láthattuk, hogy egy vörösnadrágos francia mókusügyességgel és gyorsasággal tűnik el a fa törzsében. A legszebb céllövés indult meg a mi oldalunkról. Lövés lövés után zúdult az áruló fára. Az ágak csak úgy röpködtek. Az ágyúk is beleavatkoztak és ha a veszedelmes megfigyelő nem egy szalmával kitömött vörös nadrág lett volna, amelyet spárgán rángattak, bizonyára „hősi" halált halt volna.
De a huncutkodások is napirenden vannak, amint ezt a következő eset is mutatja: A lövészárkok körülbelül 60 méternyire voltak egymástól. Alig hogy beesteledett, a puskagolyók csak úgy röpködtek az állásaink fölött. De a tüzelés ellenére az állások elé kellett vinnünk az előre elkészítet drótot, hogy éjszaka megépítsük a drótakadályokat. Az összegöngyölt drótot kivittük ugyan az árkokból, de a lövöldözés miatt nem állíthattuk föl az akadályokat. Amikor másnap reggel a drótot kerestük, legnagyobb rémületünkre nem találtuk. Az ellenség bizonyára szintén fölismerte az akadályok célszerűségét és éjszaka elcipelte tőlünk. Néhányan bizonyára az árkainkig kúsztak, összekötötték a drótot és áthúzták a saját állásaikhoz. Sohasem tudtuk többé visszaszerezni, mert a franciák nagyon vigyáztak.
A sima földön, homokzsákokból készült mesterséges lövészárkok is a megtévesztő eszközökhöz tartoznak. Éjszaka néhány ember mögéjük kúszik és lövöldöz. Nappal persze senki sincsen az „árokban". De az ilyen árkokat rohammal is megtámadják, miközben az igazi állásokból lövik az ellenséget. Több szakaszon az árkok annyira közel vannak egymáshoz, hogy a tüzérség nem is lőhet rájuk, mert a saját árkait is találná Minden nesz, suttogás, sőt gyakran a civódás és szitkozódás is áthallatszik. Az ilyen helyen a kézigránát, az akna és a robbantás a leghatásosabb fegyver, nem számítva a gáz-, bűz-, köd- és egyéb bombákat, amelyek ellen már régóta védősisakkal védekezünk. A félelmetes kézigránát ellen úgy nálunk, mint az ellenségnél az árok fölé kifeszített drótszövetet helyeznek, amelyről a lövedék visszaesik, akár a labda.
Ritkábban fordul elő, hogy az ellenséggel egyidőben hónapokig tartunk egy és ugyanazon árkot. Egyszer a franciák közénk furakodtak és mintegy száz méternyit megszálltak az árkunkból. Nehéz volt őket kivetni onnét, mert annyi összekötő és futóárkuk volt hátrafelé, hogy mindig visszahúzódhattak, mi pedig csak a legnagyobb kockázat mellett szánhattuk volna meg az árokrészt.
Az ilyen veszedelmes helyeken többnyire a legnagyobb nyugalom és óvatosság uralkodik. Mindkét oldalon láthatjuk a fölhalmozott kézigránátokat, és jaj annak, aki „elkezdi" és megtöri a „békét". Ez csak néhány példa a háborúban alkalmazott cselekről. Néha sikerülnek, néha nem De a harcias szellem, mindig újakat talál.
Népszava 1916. április 23.
