Fejemet rá, hogy egy húzós nap és egy ostoba főnök kekeckedése után nem kell gyermeklelkűnek lenni ahhoz, hogy felnőttként is boldog elégedettséggel nézzük végig A dzsungel könyve című új filmfeldolgozást. A jó öreg klasszikus dzsungel-történetekben a kis embergyerekkel meg a vadállatokkal olyan kalandokról mesélnek, amelyekben a dzsungel törvénye diktál. A nézői elégedettség egyik forrása, hogy ez a törvény jóval tisztább és átláthatóbb, mint az embereké. És ami lényeges: Rudyard Kipling dzsungelében még létezik igaz barátság.
Pár feldolgozás és a Disney sokat emlegetett 1967-es jópofa egész estés animációja után Jon Favreau, aki a Vasember rendezőjeként teremtett magának nevet, most egy olyan élőszereplős feldolgozással állt elő, amitől akár le is eshet az állunk. Már az váratlan, legalábbis látszólag, hogy egy Vasember jellegű fantasztikus akcióval elhíresült fickó áll le ifjúságinak emlegetett történetet filmre vinni. Az viszont még meglepőbb, hogy ez a vad műfajban jeleskedő rendező egy ifjúsági meséből olyan érdekes és lebilincselő filmet kalapált ki, amit egyaránt mondhatunk ifjúságinak és felnőtt szórakozásnak is. Már az elképesztő, ahogy Kipling híres állathősei életre kelnek (3D-ben ráadásul igen hitelesen), sétafikálnak, ugranak, rohannak, kushadnak, támadnak, falatoznak és locsognak-fecsegnek olyan meggyőzően és élethűen, mintha igazi hús-vér-bunda lények volnának. Pedig a filmnek, amely azzal dicsekszik, hogy élőszereplős, mindössze egyetlen valóban élő hús-vér szereplője van. A kis indiai kisfiú, aki Maugli néven lett világhírű mesehőse az indiai születésű angol novellistának, s akit most Neel Sethi kelt életre csupa számítógépes animációval teremtett lény között éli át kalandjait. Mauglin kívül a többi mind filmtechnika. Mégpedig felsőfokon. Ha belegondolunk, így már nincs mit csodálkozni, hogy éppen a Vasember technikai szupercsodáin csiszolódott rendező veszi kézbe Kipling homlokegyenest más fajtájú világának megfilmesítését.
És hogy egy modern műfajból lépett át a rendező, az a tény határozottan jót tett ennek a maga módján varázslatos-realisztikus történetnek. Mauglival itt már helyre kis legényke korában találkozunk, rég túl a Disney-féle szakajtóban úszó pólyásbaba-talált-gyermek korszakán. Sőt, már a büszke alfa-hím Akela vezette farkascsorda védelmező kötelékeit is éppen a szemünk előtt növi ki. De hogy a farkasok nevelték, s az éjfekete párduc, Bagira a barátja, az az egész kis személyiségére fontos hatással van. Nem csak bátor, ügyes, hanem pontosan tudja, mit jelent a falka védelme és a falka védelmezése. A dzsungel könyve hangsúlyozottan mai feldolgozás, nem ügyködik negéddel és behízelgő érzelmességgel, nyoma sincs az állatok elrajzolásának és cukisításának a szívmelengetés céljából. Botlani is csak a végén botlik, igaz, akkor elég nagyot. És nagyon érthetetlenül. Az óriási majomkirály fertelmes kastélyának összeomlása előtt egyszerre csak dalra fakad a taszító szörny, ami elég kínos. Aztán Balu, a melegszívű barnamaci is elkornyikál egy-két strófát, mintha hirtelen elvesztette volna az eszét. Pedig addig jó humorú, kemény jellemű, bátor barát volt, nem pedig félreismert musical akrobata. Az ég tudja, milyen rossz sugallat vezette Favreau-t erre a dalolós merényletre a film egészének remek szelleme ellenében. Tény, ez a (tán a klasszikus Disney-animáció hatására) nyálas beütés idegenül hat, érdemes gyorsan feledni.
A remekül előállított állatszereplők csupa igazi egyéniség. A vezérfarkas Akela tekintélyes, a sejtelmesen halk járású Bagira méltóságteljes, a mókás Balu megbízható harcostárs, Ká minden óriáskígyók legálnokabbika, s alighanem a legremekebb manipulátor. Maugli félelmetes ellensége életre halálra, az égett pofájú Sir Kan tigris, háta mögött egy mégiscsak megható múlttal, igazi félelmetes ellenfél, a könyörtelenség és terror megtestesülése. Vannak még a szinte nem is evilági erejű néma elefántok, elsöprő mennyiségben ugráló majmok, és az egészben az a jó, hogy ügyesen meríti el a film a nézőt az állatos mesetörténet reális izgalmaiba. A beszélő állatok képesek átélhető, izgalmas történetekben frissen tartani a figyelmet. A Mauglival folytatott fontos párbeszédektől a mókás locsogásig terjedő állatbeszéd teljesen természetes kelléke a mesének, s az elképesztő formájú és terebélyességű fák mellett az egyik legkellemesebb meseeleme a filmnek. A különleges látványosságokon, az ügyes akciókon és izgalmas kalandokon túl egyfajta erkölcsi tartást, sajátos morált is sugall a film világa. Ilyen elcsépelt, az emberek világában szemétre hányt dolgokról mint barátság, együttérzés, áldozatvállalás, segítségadás. Önzetlenül persze. Eltérően a nyűgös ifjúsági filmek primitív nevelői szándékától, a dzsungel új filmje magában a történet eseményeiben rejti el ezeket a finom jelzéseket arról, mi is teszi a kapcsolatok lényegét. Akár a vadállatok között.
(A dzsungel könyve ****)
