Szerbia és Horvátország között sosem lesz felhőtlen a viszony, akkor sem, ha tíz éven belül Belgrád az Európai Unió tagja lesz. A két ország között túl sok a történelmi feszültség ahhoz, hogy egykönnyen túljussanak vitáikon. Hiába tartottak kétoldalú találkozókat a szerb és horvát tisztségviselők között, nemrégiben Aleksandar Vucic szerb kormányfő járt „barátkozó” látogatáson Kolinda Grabar-Kitarovic horvát elnöknél, nem gyógyultak be a régmúlt sebei, s ez évtizedek múltán sem várható.
Számos példát hozhatnánk arra, miként mérgesedett el ez a viszony a 20. században, erre csak egy példa a jasenovaci haláltábor ügye. Vucic kormányfő februárban a fasiszta Független Horvát Államot (NDH), valamint Jasenovacot olyan területeknek nevezte, „ahol a legkiterjedtebb és legsúlyosabb pogromot hajtották végre a szerbek ellen”.
A horvát parlament döntése értelmében április 12-én emlékeznek Jasenovac áldozataira. Ezt a szerbeknek tett gesztusként is fel lehet fogni Zágráb részéről, a szerb és zsidó közösségek azonban azzal vádolják a kormányzatot, hogy nem őszinte a múlttal való szembenézése, mert ha az lenne, akkor tevékenyen lépne fel a szélsőjobboldali, neonáci jelenségekkel szemben. Márciusban újfasiszta tüntetők vonultak fel Horvátországban, s az NDH-t, az usztasa rezsimet éltették. Ivo Josipovic volt horvát elnök is egyetért a szerb és a zsidó közösségekkel abban, hogy a kormányzat „lekicsinyli az usztasák rémtetteit, illetve fel is éleszti a sötét érát”. A kabinettel szembeni tiltakozás nem is maradt minden eredmény nélkül, mert Grabar-Kitarovic elnök mindezek után találkozott a zsidók, a szerbek, valamint a romák és az antifasiszta szervezetek képviselőivel, majd Tihomir Oreskovic horvát kormányfő nyilatkozatot tett közzé, amelyben elítélte az usztasa rezsim túlkapásait. „Április 22-én az ártatlan jasenovaci áldozatokra emlékezünk. Sajnálom, hogy ez a nap nem arról szól: lerójuk kegyeletünket az áldozatok előtt, hanem egyes csoportok politikai ügyeket kovácsolnak belőle, amellyel megosztják a társadalmat. Ezzel nem tisztelik az áldozatok emlékét, de Horvátországnak is súlyos károkat okoznak” – hangoztatta.
Milorad Pupovacot, a horvátországi szerb közösség vezetőjét azonban nem hatotta meg ez a beismerés. „Az elnök aggódik a társadalom megosztottsága miatt. Mi készek vagyunk tárgyalásokat folytatni arról, hogyan lehetne változtatni ezen a negatív trenden, amely az usztasa rezsim túlkapásainak lekicsinylését is jelenti” – közölte. A zsidó és szerb közösségek azt is kifogásolják, hogy szerintük a jasenovaci múzeumban nem mutatják be kellő hitelességgel az akkori Független Horvát Állam túlkapásait.
A zsidó közösség április 15-én emlékezett meg a horvátországi holokausztról. Szándékosan választottak más időpontot és más helyszínt, mint a zágrábi kormányzat. A zsidó közösségek növekvő antiszemitizmusra panaszkodnak. Ennek egyik jele volt, hogy múlt hónapban szélsőséges szurkolók antiszemita rigmusokat hangoztattak a Horvátország-Izrael barátságos mérkőzésen. Bár az usztasa jelképeket 2003-ban betiltották Horvátországban, országszerte sok graffitin láthatóak ezek a szimbólumok, s a helyi hatóságok egykedvűen szemlélik ezt a jelenséget.
A jasenovaci haláltábor ügye tehát ma is rendkívül érzékeny téma a délszláv térségben. Április 4-től látható a horvát mozikban a spliti rendező, Jakov Sedlar filmje „Jasenovac – Az igazság” címmel. A műben korábban nem publikált dokumentumokat tett közzé, s a rendező igyekezett viszonylag objektív képet festeni a történésekről. Külön szót ejt az NDH vezetője, Ante Pavelic szerepéről, Alojzije Stepinac, mártírhalált halt horvát bíboros személyes meglátásairól, érdekes képet fest a titói Jugoszlávia igazi arcáról, valamint az NDJ és Jugoszlávia Izraellel, illetve a zsidókkal való kapcsolatáról. Egyesek azt kifogásolták, hogy a rendező egyenlőségjelet tett Jasenovac és a titói megtorlás közé.
Néhány nappal később egy „Jasenovac – Tragédia, mítoszgyártás, igazság” című könyv bukkant fel a zágrábi könyvespolcokon, melynek szerzője az ismert horvát történész, Slavko Goldstein. Közvetlenül is érintett volt a második világháborúban, hiszen apját az usztasák ölték meg a szintén az NDH területén, Gospic közelében létesített, s csak néhány hónapig fennmaradó Jadovno koncentrációs táborban. Goldstein 2001-2005 között a Jasenovac Emlékközpont Tanácsának elnöke volt. Művében azt állapította meg, hogy Jasenovaccal kapcsolatban egy sor téves információt közöltek méghozzá azért, mert a koncentrációs tábor ügyében folytatott vitát rendre a nacionalizmus hatotta át. Való igaz, a táborban zajló eseményekről azért volt lehetetlen évtizedeken keresztül hű képet kapni, mert sem a titói érában, sem Horvátország függetlensége után nem állt érdekében ez a politikai élet képviselőinek.
Különös brutalitás „Balkán Auschwitzában”
A jasenovaci tábor a Balkán Auschwitza nevet is viselte. A tábort nem a németek, hanem a horvát usztasa bábállam kezdte építeni 1941 augusztusában, s a munkálatokat a következő év februárjában fejezték be. Összesen öt táborról van szó, az első kettőt, Krapjében és Brocicában már 1941 novemberében bezárták, ezenfelül Ciglanában, Kozarában és Stara Gradiskában létesítettek haláltábort. Az ide érkezetteket színekkel jelölték meg: kékkel a szerbeket, vörössel a kommunistákat, a romák viszont nem kaptak külön jelölést. A legtöbb áldozatot a tábor közelében, Granikban és Gradinában végezték ki. Elsősorban azok életét kímélték meg, akiket még fel tudtak valamire használni, például az orvosokét, gyógyszerészekét, műszerészekét, cipészekét, aranyművesekét.
A jasenovaci bebörtönzöttek nagy része szerb volt. A bizonyíthatóan dokumentált (tehát távolról sem teljes a szám) 80 914 áldozat közül 45 923 volt szerb nemzetiségű. Bizonyos esetekben azonnal végeztek azokkal, akikről kiderült, hogy szerbek, esetenként csak nemzeti hovatartozásuk jelentette letartóztatásuk okát. A legtöbb szerbet a Kozara régióban fogták el, ezt a területet az usztasák foglalták el, de sok partizán harcolt itt.
Máig állandó viták tárgya, hányan vesztették életüket a táborban. 2000-től 1,4 millióig szinte mindenféle szám napvilágot látott. Egy 1964-es kutatás szerint 60 ezren haltak meg, ezt azonban sosem publikálták. Vladimir Zerjavic történész 1989-ben megjelent könyvében 83 ezer halottról tett említést. A Népirtás Belgrádi Intézete Múzeumának igazgatója, Milan Bulajic ezzel szemben 1,1 millió halottról beszélt, ez azonban jelentős túlzásnak tűnt. Később ugyanezen múzeum kutatója egy horvát társszerzővel 100 ezer kivégzett jasenovaci rabról tett említést.
A legóvatosabb becslések szerint összesen 80 ezer szerb halhatott meg itt, illetve a horvátországi zsidóság kétharmada, ami körülbelül 25 ezer embert jelenthet. A legtöbb kivégzést 1942 augusztusában hajtották végre. Sokakat később Auschwitzba deportálták. Megannyi zsidót Zágrábba, majd Jasenovacba küldtek a horvátországi börtönökből, innen pedig Szarajevóba szállították őket.
A romák többsége szintén Kozara régióból származott. A tábornak abba a részébe küldték őket, ahol a legrosszabb állapotok uralkodtak. A szabad ég alatt tengődtek gyakran víz, élelmiszer és a legalapvetőbb orvosi ellátás nélkül. A roma halálos áldozatok tekintetében a legnagyobbak az eltérések a becslések között, a halottak számát 20 ezer és 50 ezer közé teszik.
Az ismertebb kommunistákat röviddel a táborba szállításuk után kivégezték. Több horvát partizánt is itt tartottak fogva, de velük voltak a legkönyörületesebbek: néhány hónap múltán többségüket elengedték. A Horvát Parasztpárt vezetőjét, Vladko Maceket például 1941 októberétől 1942 márciusáig tartották fogva, ezt követően házi őrizetben volt. Külön tábort hoztak létre a gyerekeknek is a szintén szlavóniai Sziszekben. Itt mintegy 20 ezer szerb, zsidó és roma kiskorút őriztek.
A foglyokat hasonlóan siralmas körülmények között tartották, mint bármely más nácik által fenntartott koncentrációs táborban. Annyi élelmet adtak, ami éppen elég volt ahhoz, hogy a bebörtönzöttek ne szenvedjenek éhhalált. A brocicei táborban a rabok reggelire egy forróvízből készült levest kaptak, ebédre és vacsorára babot kellett fogyasztaniuk. Ezeket 6-kor, délben és este 9-kor szolgálták fel. Kezdetben Ciglanában volt a legjobb az ellátás, mert itt eleinte krumplit adtak bab helyett, ez a másokhoz képest ideális állapot azonban nem tartott soká, s marharépalevest adtak a bebörtönzötteknek. Később tovább csökkentették az élelmiszeradagot.
A víz tekintetében Jasenovacból rosszabb volt helyzet, mint más haláltáborokban, mivel nem volt folyóvíz. A bebörtönzötteket arra kényszerítették, hogy a Száva folyóból igyanak.
A rabokat napi 11 órányi munkára kényszerítették az usztasa őrök állandó felügyelete alatt. Gyakran végeztek ki embereket munka közben, egészen nevetséges indokok alapján. A tábor két rettegett figurája Hinko Dominik Picilli és Tihomir Kordic volt. Kivált az előbbi, aki ostorcsapásokkal „ösztökélte” a rabokat több munkára. A bebörtönzötteket 16 csoportra osztották munkakör szerint. Egyesek fával, mások fémmel dolgoztak, akadtak, akiket építkezéseken használtak fel rabszolgamunkára.
Az egészségügyi helyzet katasztrofális volt a barakkokban, a higiénia teljes hiánya uralkodott. Vér, hányás, bomló testek mellett „éltek” a szerencsétlen rabok. Ezért gyakran törtek ki járványok közöttük, például malária, tífusz, sőt esetenként pestis. A raboktól minden értéktárgyukat elvették, így csak ruháikat tarthatták maguknál.
A szerb zsidó közösség egykori vezetője, Jasa Amuli szerint brutalitás szempontjából Jasenovac borzalmasabb volt bármely más koncentrációs tábornál, szerinte még Auschwitznál is. 1942. augusztus 29-én az őrök fogadást kötöttek egymással, melyikük tud minél több rabot kivégezni. Egyikük, Petar Brzica azt állította, hogy 1360 személy torkát vágta el. Egy másik, Mile Friganovic azzal kérkedett, hogy 1100 embert mészárolt le. Egy harmadik pedig, Ante Zrinusic 600 személy megöléséről beszélt.
Az összesen 210 négyzetkilométeren elterülő koncentrációs tábor 1945 áprilisáig maradt fenn. Ma is a történelem egy sötét foltja.
