Orbán Gáspárt nem ismerem személyesen, de egyszer véletlenül éppen mellém ült Andor László egyetemi előadásán. A körbeadott jelenléti ívből láttam, hogy ő a miniszterelnök fia. Semmi feltűnő nem volt rajta, tabletjével, kis kontyával és öltözetével ugyanolyan urbánus fiatalnak látszott, mint a szemináriumi teremben ülő egyetemisták többsége. Ezért kicsit meglepett, hogy egy-két hónappal később hittérítőként tűnt fel az interneten és a hírportálokon.
Vezető politikus hozzátartozójának lenni természetesen mindig egyfajta celebség is, különösen, ha a politikus a kezdet kezdetén nem teszi világossá, hogy a családjának, a hozzátartozóknak az abszolút „privacy” jár. Ezt kevesen tudják megtenni, hiszen a kampányok idején jól jön a családi idill. De az idilli képet rajzoló média – legalábbis annak független és ellenzéki része – ugyanakkor hiéna is tud lenni, ha valami botrányosat, vagy akárcsak szokatlant szimatol ki a politikus hozzátartozói körül. Ilyenkor nagy a felháborodás, holott a korrekt válasz az lenne, hogy az első családi fotót, közös interjút, a kötelező protokollon túli médiaszereplést tetszettek volna visszamondani.
Ezzel együtt méltatlannak érzem azt a gúnyt és ellenszenvet, amellyel a média és a kommentelők nagy többsége fogadta Orbán Gáspár rövid bejelentését megtéréséről és a Felház című vallási közösség rendezvényéről. Néhány mondatos bemutatkozásába a legnagyobb rosszindulattal sem lehet mást belemagyarázni, mint kissé naiv hitet Isten valódi megtapasztalásában. Nagyon sokan vagyunk, akik valamilyen módon keressük Jézust, a nagy történelmi egyházaktól a Hit Gyülekezetén át egészen a minden szertartásrend nélkül összejáró, vagy egyedül imádkozó emberekig. Önmagában az sem botrányos, ha a társai a toborzáshoz a miniszterelnök fiának ismertségét is felhasználják: noha nem lennék meglepve, ha Gáspár lenne köztük a legdinamikusabb szervező. Hiszen ahonnan a hírnevét örökölte, onnan dinamizmust is örökölhetett.
Ami pedig a kezdeményezését illeti, az politikailag ugyan teljesen semleges, de a jelenlegi kormányzat egyházpolitikájával nyilvánvalóan ellentétes, talán lázadó is. Orbán Gáspár elmondta, hogy bár huszonkét évig volt a magyar református egyház normakövető híve, Istennel csak Ugandában találkozott, s ezért alakítana egy olyan közösséget, amelybe jöjjenek „keresztények és nem keresztények, hívők és nem hívők”. A Fidesz-kormány éppen az ilyen kis vallási csoportokat, okkal-ok nélkül szektáknak nevezett közösségeket diszkriminálja a nagy történelmi egyházak ellenére. Gáspár nyilván nem beszél erről, de a fellépése azt sugallja, hogy Isten hívását nem feltétlenül a törvényesen bejegyzett egyházak államilag támogatott templomaiban lehet meghallani. Ez őszinte üzenetnek tűnik, még ha persze nem is feltétlenül kell egyetérteni vele.
Az pedig külön is figyelemreméltó, hogy Afrikával, a harmadik világgal kellett találkoznia azon, hogy a merev egyházi formákon túl találkozzon a maga Istenével. Bármennyire más történet, a katolikus egyház feje, Ferenc pápa is a harmadik világ (Gáspárénál sokkal mélyebb) ismeretével, a szegénység és kiszolgáltatottság megtapasztalásával tudta megújítani sokunk számára a katolicizmust. Ferenc pápáról amúgy a jobboldali kommentelők a magyar net világában sokszor csak hörgő gyűlölettel tudnak szólni.
