Várható volt, hogy idén a Titanic kilencfilmes versenyprogramjából véletlenül sem a hagyományoshoz közelítő teljesítmény fog a csúcsra felfutni. S lőn: a reykjavíki filmfesztivál igazgatónője, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, meg a Liza, a rókatündér rendezője – azaz Hrönn Marinósdóttir, Reisz Gábor és Ujj Mészáros Károly – véleményével az idei zsűri a képzelet ereje és az egyéni filmnyelvi fogalmazás mellett tette le a voksát. A Hullámtörők fődíj a Démonok című kanadai, illetve egy különdíj az Evolúció című francia-belga-spanyol filmnek arra utal, hogy idén a furcsa, szokatlan történeteké és a saját egyéni hangján beszélő filmé volt a Titanic zsűrijének odaadó figyelme. Ez jó, igazi megerősítése a Titanic fesztivál hagyományos törekvéseinek. Amellett, hogy a gyerekek szemszögéből figyelő alkotók - Philippe Lesage a Démonok, Lucile Hadžihalilović az Evolúció rendezője – egy sajátos nézőpontból közelítették meg a felnőttek boldogtalan s érthetetlenül kusza világát. Az idei programban egyébként hangsúlyozottan voltak jelen a fiatal és még fiatalabb nemzedéket a középpontba emelő filmek. Nem egyszerűen a felnőtté válás küszöbén álló fiatalok, hanem a még gyerekszemmel figyelő filmhősök jelentek meg a vásznon, mintegy jelezve, hogy valami nincs rendben a felnőttek világával, ha a gyerekek tapasztalatai egyre rémületesebbek.
A Titanic is, mint általában a filmfesztiválok, Janus-arcú, igaz, a maga módján az. A kimondottan szórakoztató arcát is igyekszik jó minőséggel elfogadtatni. Azaz igényt tart a friss hangra és új filmes nézőpontokra, ugyanakkor igyekszik a nagyközönség kedvében járni, hisz egy fesztivál sem engedheti meg magának, hogy ásító termek előtt peregjenek a világmegváltó képek. Ezt a Titanic hagyományosan jó ötlettel oldja meg, hiszen az úgynevezett sötét oldal csupa olyan filmet kínál, amiben a bűn és a félelem kap főszerepet. Idén jó pár alkalommal megesett, hogy csak kevesen ültek be a mozitermekbe, de a horror műfaj képviselői most is befutóknak számítottak a pénztáraknál.
Nem volt túl nézőbarát gesztus, hogy mondjuk egy olyan alkotó, mint az új román film egyik büszkesége, Radu Muntean egyetlen alkalmat kapott csak, így Az alsó szomszéd című filmet a városközponttól legtávolabb eső fesztiválszínhelyen vetítették, mindössze egyetlen alkalommal, azt is ütköztetve éppen a záróeseménnyel. Ez még akkor is bosszantó volt, ha tudjuk, a filmet nemsokára műsorukra tűzik a mozik.
A Janus-arcot szépen kirajzolja a két gálavetítés, a nyitó illetve a záró film. Beszédesek a fesztiválok jellegét általában illetően. A Titanic mindkettőt Velencéből választotta, a velencei fesztiválon szerepel az ausztrál Tanna, illetve az olasz-francia A Bigger Splash is. (Ez utóbbi címe többfélét jelent, közte van a fizikai értelemben is vehető „nagyobb csobbanás” is, ami meg is történik a filmben.) Mindkettő szerelmes történet, miközben olyan távol állnak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. A Tanna valahonnan a Föld legdélibb vidékéről, a korábbi nevén Új-Hebridáknak nevezett szigetek egyikéről, a mai Vanuaturól érkezett, s egy múlt század első felében megtörtént valós eseményt idéz fel. A másik egy abszolút profi módon kiszámított, négyemberes háromszög történet, látszólag intellektuális színekkel, csiszolt eszközökkel, európaihoz illő kifinomult rezdülésekkel, de ravaszul hollywoodias hatásokra kihegyezve.
A Tanna igazi különlegesség, őszinte természetközelisége magával ragadó. Szereplői mind a sziget természetes lakói, az ősi törzsi hagyományok életben tartói. A háncsszoknyák és fejdíszek nem jelmezként, hanem a mindennapi viselet szerint tartoznak a kis falu lakóinak, az ősi törzsi hagyományok és törvények szerint élő közösségnek az életéhez. Az örök Rómeó és Júlia történet elevenedik meg két törzs gyilkos háborúskodása közepett. A szerelmes fiatal párt az öregek tanácsa régi törvényekre hivatkozva szakítja el egymástól, amire a szerelmesek válasza a legszörnyűbb. A gyönyörű fiatalok öngyilkossága rendíti meg annyira az egész törzsi közösséget, hogy új törvényben mondják ki 1932-ben a szerelmesek jogát a szerelmesükhöz.
A fantasztikusan vadregényes táj, a lélegzetelállító látványossággal meglepő két kráterű tűzhányó a film különösségét emeli, de megindító gyöngyszemmé a rendezői érzékenység teszi. Az alkotók nagyon értik és még inkább érzik a téma lényegét és szereplőik lelkét: a természet és az ember egyenjogú, őszinte szereplője a történetnek. Nem csoda. Martin Butler eredetileg politológus volt, évtizedekig dokumentumműsorokat készített Ausztráliában. Bentley Dean rendező is, operatőr is, és Ausztrália őslakosainak 50 ezer éves történetéről készített sorozatot. Csupa amatőr szereplővel igazi játékfilmet forgattak, s még egy cserfes őslakos kislány középpontba emelésével nem csak az egészséges humort és naiv játékosságot vitték a komor történetbe, hanem megtalálták a kiváló szerkesztői elvet is egy régi történet mai meséjéhez. Filmklubok gyöngyszeme lehet.
Az A Bigger Splash című nagy filmes csobbanás a sztárjaival villog mindenek előtt. A fantasztikusan sokarcú, s itt éppen hódítóan gyönyörű, s mint mindig, okos Tilda Swinton egy rocksztárt alakít, aki őrületes sikerei ellenére némaságra, illetve suttogásra van ítélve végig a történet ideje alatt egy torok operáció miatt. Ralph Fiennes alakítja régi szerelmét, a nagyhatalmú producert, aki hívatlanul beállít a sziget magányába húzódó énekesnőhöz, és olyan rámenősen és vehemensen száll rá egykori szerelmére, hogy ismét meghódítsa, amilyen taszítóan ez csak lehetséges. Fiennest még soha nem láttuk ilyen elviselhetetlennek. Vele van tini lánya is, akit nemrég fedezett fel apaként magának, s akit A szürke ötven árnyalatában nemrég felfedezett Dakota Johnson játszik. Az a dolga, hogy méla nézelődései közepette elcsábítsa a rocksztár új szerelmesét. Ez utóbbit Matthias Schoenaerts játssza, akit megcsodálhattunk a Bikanyak és a Rozsda és csont című filmben, itt pedig azért, mert mély hallgatásival érzékletesen képes az igaz és mély szerelmet megtestesíteni. A film nem több mint ennek a négy embernek a háromszögtörténete különböző felállásban. Sok fecsegéssel, sok jelentőségteljes pillantással s végül az elegáns nyaraló medencéjében megejtett csobbanással, ami egyben egy gyilkosság pillanata is. Luca Guadagnino rendezése arra jó példa, milyen finom rezdülésekkel lehet a nagy emberi semmit két órán át a vászonra rakni. Miközben remek színészeket nézhet a néző, különleges figurák alakításában. Ez a Janus-arc másik fele, a rém szórakoztató semmi.
Ha lenne olyan, akkor ez a hivatalos fesztiválzáró gálafilm műfajába tartozna, nagyon mutatós és nem szól semmiről. Muszáj ilyet is látni, hogy az igaz néző igazi értékén tudja szeretni a Tanna-féle nyitógála műfaját.
