Visszaállt a multik vasárnapi nyitva tartása. De miért volt a vasárnapi zárlat? A kormány keresztény (demokrata) gondolata az volt, hogy a vasárnap keresztény kis ünnep, amely nem lehet a kufárkodás ideje, ez a nap a családnak, a pihenésnek, a sportnak, a kultúrának, és esetleg a templomba járásnak szól. A gondolat igaz. A mi városunkban 1957-ben született mintegy 90 újszülött sorsáról három adatot tudok: mindnyájan bábánál születtünk, mindnyájunkat megkereszteltek, és legfeljebb ötünk kivételével konfirmáltunk is. A formálisan kemény materialista időszakban az emberek lelkét a kereszténység eszmeisége hatotta át.
Nem falusi legenda, hanem markáns tény, amit apámtól és anyámtól gyermekkoromban igen sokszor hallottam: „Nagyapád vasárnap soha sem dolgozott”. Nagyapám életének 80 éve alatt megjárta Doberdót és Isonzót, volt Horthy "vitéze", nagycsaládos falusi gazdálkodó, presbiter, vőfély, községi előjáró, olvasó köri vezető, és a második világháború után kulák, kitelepített és életének végén tsz-tag dinnyecsősz. Ő tehát vasárnap nem dolgozott, hanem délelőtt a templomba ment, ebéd után pedig a „vasúti” kocsmába járt kártyázni és beszélgetni. Apám (ő „csak” levente, kuláklegény és munkaszolgálatos volt) sem dolgozott vasárnap, illetve csak annyit, hogy hajnalban ellátta az állatokat és délelőtt lekaszálta a ház előtti utcai árok partjáról a füvet. Ő „meccses” volt, ebéd után „szépen” felöltözött és ment a meccsre, ahol „felöltözve”, kalaposan összegyűlt a falu apraja-nagyja a megyei I. osztályú labdarúgó mérkőzésre. Polgári élet volt ez egy szocialista társadalomban.
A kereszténydemokraták a zárvatartással "keresztény polgári vasárnapot" akartak egy kereszténynek vélt országban. Legalább három dologban azonban tévedtek. Először is beleestek a nagy magyar elemzéshiány csapdájába. Meg kellett volna érteniük, hogy a keresztény értékeket valójában a hétköznapi életünkbe sem sikerült bevinni. Ezért a vasárnap keresztény értéke nem valósulhatott meg. Másodszor: nem látták a „polgári materializmus”, közte a „kereszténymaterializmus” folyamatos térhódítását, amely pedig rájuk is jellemző; harmadsorban pedig azt hitték, hogy visszajönnek a múlt szép „fényes” napjai, pedig tudhatták volna, hogy ami elmúlt, nem jön többé vissza már. Kérdés és tanulság: Magyarország megengedhet-e magának ilyen édes (túl drága) álmokat?
