Utcaszínházzal kezdeni egy fesztivált abszolút jó ötlet, csakhogy némi veszéllyel jár. Egy külföldi utazó társulatot főként, ha utcaszínház a profilja, akkor az adott helyszín kell, hogy inspiráljon, az adott épület, az adott park, a falak, a környezet. A MITEM nyitó produkcióját egy olasz utcaszínház, a Teatro Potlach, Fara in Sabina társulata adta Angyalok a város felett címmel. El is mondták az elején, hogy most az angyalok bizony Budapestre érkeztek és a színházon belül és kívül jelen lesznek. A Nemzeti homlokzati részét fehér lepelbe takarták, így járt még a Zikkurat, illetve a park egyes részeit is fehérbe öltöztették. Az ötlet egyszerű, a nézőnek sétálnia kell, és különböző akciók várják, hang és fényhatásokkal bombázzák, vagyis élőképek sorozatát tekintheti meg. Csakhogy ez a hatás a nyitó nap estéjén kissé olyanra sikerült, mint maga az épület, vagyis eklektikusra.
Az még nem lett volna baj, hogy az olasz társulathoz magyar népzenészek, táncosok és egyetemi hallgatók is csapódnak, de az már főként a séta elején problémát okozott, hogy az épület belsejében lévő élőképekhez úgy juthattunk el, hogy hosszasan várakozni kellett a lépcsőn, vagy más belső térben, ahol éppen nem történt semmi. Az olaszokat inkább az épület külső helyszínei ihlették meg, a már említett Zikkurat, amelynek a tetején egy színész akrobatikus mutatványokkal kísérve adott elő egy monológot. Na és a használaton kívüli szabadtéri színpad, melyet tényleg csodásan megvilágítottak és egy szabadtéri cirkuszhoz hasonló impozáns helyszínné tettek. A park tavában az igencsak hűvös vízben egy egyetemista fiú játszott egy egyszemélyes jelenetet, jobban jártak azok, akiknek a Rómeó és Júliából kellett egy jelenetet bemutatni a park labirintusában. Az olasz társulat egyik vezetőszínésznője a Gobbi Hildát ábrázoló szobor melletti padon foglalt helyet és nagy meggyőző erővel olaszul mondott el egy monológot. Amikor a rendező úgy gondolta, hogy most már elég ebből az egészből, elindult a közönség által is bejárt útvonalon és egyenként megérintve, vagy jelezve a játszóknak véget vetett az „angyalok” Budapest feletti elidőzésének.
Szeretkezés autógumiban
Másnap aztán egy igazi fesztiválprodukció érkezett Athénból. A görög együttes egy görög nemzeti eposzt, Homérosz Iliászát hozta a fesztiválra. A színpadkép, amely rengeteg autógumit tartalmazott, rögtön arra engedett következtetni, hogy itt bizony az Istenek lekerülnek a földre. Nagyon is olyanok, mint mi, gyarló emberek, szeretnek, gyűlölnek, harcolnak és vágyakoznak. Ha pedig valami nem jön össze, akkor keseregnek, vagy bosszút állnak. Az előadást Stathis Livathinos rendezte, aki már a MITEM hónapokkal ezelőtti sajtótájékoztatóján interneten jelentkezett be és arról beszélt, hogy szerinte nem annyira jó ötlet, hogy nálunk kötelező olvasmány az Iliász.
Az autógumikat egyébként akkor használják a leginkább, amikor az egyik jelentben Héra és Zeusz egy ilyen gumiban szeretkeznek összefonódva, többször megpördülve ebben a furcsa alkalmatosságban. Az előadás lényege, hogy a figurák valóban teljesen maiak, mintha ma játszódna ez az egész történetfolyam. A mögöttem ülő Karsai György egyetemi tanár, aki a görög irodalmat tanítja a Színház-és Filmművészeti Egyetemen megjegyezte, hogy az Iliászban összesen két nap harc van, itt meg a színpadon állandóan csatáznak. Hát igen, eléggé akciós az egész előadás, de van sodrása, és akit ez elkap, az a csaknem négyórás játékidő alatt jól szórakozik. Ezt a kellemes érzést még az is segíti, hogy formátumosak a színészek és nagyon terhelhetőek. Az előadás végén is olyan lendülettel és energiával képesek dolgozni, mint ahogy elkezdték. Így jogos nagy sikert aratott a formabontó, olykor provokáló produkciójuk.
Lehetünk-e őszinték?
Frederico Garcia Lorca egy kevéssé játszott darabját A közönséget mutatta be a fesztiválon egy nagyon szimpatikus csapat a madridi Teatro de la Abadia és a Katalán Nemzeti Színház produkciójában a Gobbi Hilda Színpadon Alex Rigola rendezésében. Az előadás utáni közönségtalálkozón sok minden kiderült a rendező motivációiról, illetve a Lorca barátai által nem sokra tartott mozaikos darabról. Alex Rigola elmondta, hogy a szerző azt firtatja a darabban, hogy egy művész lehet-e őszinte a közönséggel és saját magával. Utalt Lorca homoszexualitására és arról is beszélt, hogy ő maga is szembe szeretett volna nézni azzal, amit korábban eltitkolt a magánéletében. Az előadásban nincs kegyelem, győz a polgári ízlés és a rendező meghal. Ezt viszont nagyon sok leleménnyel, költőiséggel és humorral ábrázolja. És ez hat, még akkor is, ha a jövőt illetően nem túl bizakodó.
Kegyetlen tükör
Urbán András rendező is a közepébe vág a klasszikusnak számító Jovan Sterija Popovic a Hazafiak című darabjával, amelyet a belgrádi Szerb Nemzeti Színházban vitt színre. A téma finoman szólva nem egyszerű, a szerb-magyar konfliktus áll a fókuszában, persze ennél sokkal áthallásosabb a történet. Az 1848/49-es forradalom idején játszódó történetben a szerb hazafiak az önálló szerb Vajdaságért küzdenek és ezért bárkit eltipornak, aki az útjukban áll. Urbán előadása azért rendkívül erős, mert képes túlmutatni a konkrét eseménysoron és arról beszél, miként válhat egy csoport szélsőségessé, hogyan alakul ki a gyűlölet, és ha már kialakult, akkor ennek mik lehetnek a következményei. Urbán a közönségtalálkozón arról beszélt, hogy őt az a bizonyos genetikai kód, politikai archetípus érdekelte, amely elindítja a rengeteg igazságtalansággal és erőszakkal járó, kíméletlen lavinát.
A történetet nagyon hatásos zenés betétek szakítják meg. Dal a háborúról, vagy a vérről. Előfordul, hogy a szöveg csupán egyetlen szó: a háború. Ez ismétlődik szerb nyelven, hangulatában pedig hol harci toborzóként vagy siratóénekként értelmezhetjük. Szintén sokkoló, amikor a színészek közel jönnek a közönséghez és mikrofonba kiáltják az elmúlt évtizedek szerb elnökeinek és miniszterelnökeinek, illetve a jelenlegi szerb kormány tagjainak a neveit, hozzátéve, hogy akiknek „igazuk van”… Nagyon találó gesztus a vezérek és az alattvalók közötti viszony ábrázolására. Úgy látszik, itt Kelet-Európában nekünk mindig vezérre van szükségünk, még akkor is, ha a vezérek kora már igencsak lejárt.
Az előadás rendkívüli csapatmunkát követel meg a társulattól, melyet nagy játékkedvvel és bátorsággal meg is oldanak a színészek. Urbán nem ítélkezik, csupán tükröt tart, de nem lehet azt mondani, hogy ennek a tükörnek magyar, vagy szerb ellenes látószöge lenne. De az biztos nekünk, magyaroknak és a szerbeknek sem könnyű ebbe a tükörbe belenézni. Most a Hazafiak viszont erre alkalmat ad.