A könyv olyan, mint minden jó könyv: nem adja meg a választ, azt az olvasó kutató szenvedélyére, alaposságára és személyes feldolgozására bízza. Nincs ugyanis egyetlen válasz. Sok válasz van, és mindig más válaszok erősödnek fel. Randolph Braham holokauszt-könyve olyan, mint a Biblia, amelynek egyes részei mindig mást mondanak el. Sokszor olvastuk, ismerjük, de mindig valami más üzenete van, mindig más részlet válik fontossá és üzenetté.
Minden a "pénzről" szólt
A népirtás politikáját nem lehet elolvasni. Olvasni kell. Lapozni, belemerülni, megállni és továbbmenni, hagyni, hogy újabb és újabb részek szóljanak hozzánk. A történelmi tények sokasága csak hordozóanyag a gondolathoz, az örök kérdéshez. Miért? S a „miért” kérdése nemcsak a történelmi tényekre kérdez rá, hogy egy esemény miért történt, hanem arra is, hogy miért történnek általában ilyen események? Miért a zsidók? Miért az antiszemiták? Randolph Braham könyve azért kimeríthetetlen gazdagságú, mert az emberi létezés alapvető kérdéseit feszegeti, az emberi lét mibenlétét, értelmét és értékét, az ember küldetését a világban, az emberi gonoszság mélységeit kutatja. Nemcsak történelem, hanem filozófia is. Nagyon is földhözragadt prózai tények megvilágításában. A Horthy-korszak nem csak történelmi korszak volt, hanem magába sűrítette évezredek előzményét. Mindazt, ami felhalmozódott az ember sejtjeiben, zsigereiben, ösztöneiben.
Fennkölt és magasztosnak látszó eszmék, transzcendens igazságok keverednek a legalpáribb szenvedélyekkel és anyagiassággal. A népirtás politikája abban is emlékeztet a Bibliára, hogy az evangéliumokhoz hasonlóan több szempontból körüljárja ugyanazt, és más látószögből is megmutatja. A szerző érdeme, hogy soha nem tolakodón, szájbarágón, kész válaszokat adva, hanem az eszközöket kezünkbe adva teszi, hogy megtaláljuk a magunk válaszait. A kérdés ugyanaz, a válaszok mindennap mások. S a sok válasz lesz a végén egy.
Megdöbbentő, ahogy az ember ösztönvilágából előhozza azokat a mozzanatokat, amelyek a bűnbakképzés alapjául szolgáltak, s aztán már csak a nyers erő megnyilvánulásait látjuk. A könyv tizenhatodik fejezete a zsidók gazdasági megsemmisítéséről szól. Ugyanannak a jelenségnek egy másik aspektusa. Nem a teljes válasz, hanem a válasz egy része, egyik oldala. A nácik zsidóellenes programjának „alapvető célkitűzése a zsidó tulajdon kisajátítása volt”, írja a könyv. Ideológia vezérelte programról van szó, amelynek a mélyén azonban a szerzés, az eltulajdonítás nagyon is profán ösztönei lapulnak.
Aztán a nemesnek hitt eszmék lefoszlásával, amikor a gyakorlat nyelvére fordítják az ideológiát, akkor láthatjuk a konkrét intézkedésekben magát az Embert. A lényeg a maga hétköznapi valójában BM-rendeletek formájában jelenik meg, amikor minden rendőri szervet arra utasítanak, hogy „hatékony intézkedéssel akadályozzák meg, hogy a zsidók elrejtsék, magánúton eladják, vagy keresztény barátaiknál helyezzék el megőrzésre drágaköveiket és értéktárgyaikat”. Előbb magasröptű beszédek hangzanak el az ezeréves magyar keresztény lélekről, erkölcsről, a magyar önazonosság megőrzéséről, aztán a pénzügyminiszter beszámolója az összes pénzügyi, kereskedelmi és hasonló vállalat zsidótlanításáról, ékszerek és drágakövek „tulajdonba vételéről”, ami nem mást jelentett, mint a zsidó vagyon zár alá helyezését, elrablását.
Eszme, vagy birtoklási vágy?
Precíz alapossággal tértek ki a vagyonbevallás részleteire, meghatározva, hogy az ágyneműt és a háztartási eszközöket minek tekintsük, és mi nem számít annak. A lélekmentő erkölcsi neki buzdulás különösen érzékenynek mutatkozott az összes ékszer, arany, biztosítási kötvény, csekkszámlák vonatkozásában. A zsidók által bérelt széfeket lezárták, hogy ne fertőzzék a tiszta magyar keresztény lelket, amely fertőzés csak azt követően hagyott alább, hogy a széfek tartalma az igaz keresztény magyar kezekbe került.
Melyik volt előbb? Az eszme vagy a birtoklási vágy? Az irigység vagy a teológia, amely ezt megmagyarázta? A történelmi áthallások zavarba ejtőek, amikor azt olvassuk, hogy a zsidó tulajdonú boltokat azért zárták be, hogy „megvédjék”, mert azokat rendszeresen kirabolták. Randolph Braham érzékletesen mutatja be, hogy versenyfutás kezdődött a keresztény magyar állam, valamint a „keresztény lakosság erkölcstelen elemei” között, hogy ki legyen, aki kifossza a zsidó boltot. A gyártulajdonosok elleni intézkedéseket kiterjesztették a zsidók minden rétegére és tulajdonára, elvették a földjeiket, a jószágaikat, és azokat „keresztény kézbe” adták. Egy idő után érthetővé válik, hogy miért nem zavart sokakat, amikor ennek tanúit, a korábbi tulajdonosokat, hosszú sorokban elkezdték terelni az utcán, majd a marhavagonokba.
Megdöbbentő a kifosztás pszichológiája. Először megfosztották a zsidóságot a feltételezhető jó szándéktól, aztán dehumanizálták őket, utána elvették az anyagi javaikat, s végül az életüket. Ha a fennkölt prédikációkat és politikusi beszédeket számba vesszük, hogy mit védtek meg, mivel lett gazdagabb, nemesebb, több a keresztény magyar lélek, akkor nem marad más, mint a puszta anyagi érdek. A kisajátítás egy időben kezdődött a gettósítással. Akinek semmije nincs, az annyit is ér. A lefoglalt javakat először „lepecsételt” lakásokban kellett hagyni. Aztán ami ebből megmaradt, a deportálás után raktárba, majd szétosztásra került. Milyen érzés lehetett a szétosztásban részt venni? Elvenni, elfogadni, a halálba küldöttek holmiját? Hát nem a keresztény magyar lélekről, ezeréves nemzeti öntudatunkról volt szó? Hogy jön ide a bútor? Vagy voltaképpen az egész csak egy nagyszabású rablógyilkosság volt?
Az is, de nem csak az. Randolph Braham körüljárja mindazt, ami történt. Egy fotó mutatja, ahogy kifosztják a deportálás után a gettót Hajdúnánáson. Azt hitte tényleg bárki, hogy a zsidók ezeket tőlük vették el? Hogy nekik jár, az az övék? Fel tudták venni azt a ruhát, ami még meleg volt, de a tulajdonosát nem sokkal később gázkamrában elpusztították, aztán kemencében elégették? Nem égetett az a ruha? Hány generáción át hat a lelkiismeret? Tudják, hogy az utcán szembejönnek a leszármazottak? Hányan lettek azok közül antiszemiták, akiknek felmenői mohón vitték haza a cuccot? Kigondolt akkor a keresztény lélekre? A tízparancsolatra? Mi mentette fel az ember lelkiismeretét?
Nem elégül ki a mohóság?
Amikor pontos minisztériumi kimutatások készülnek a rablott vagyonról, az elrejtett tárgyak felkutatásáról, amikor a tulajdonuktól megfosztott embereket módszeresen vagonokba rakják, arany után kutatva minden testrészüket átvizsgálják, hogy aztán megsemmisítésre elküldjék, azt gondolná az ember, hogy ennél már nem lehet mélyebbre süllyedni. S akkor derül ki, hogy lehet. Hogy ez a precíz és hivatalos keretek között zajló népirtás még törvényesnek is látszik ahhoz képest, ami a nyilas rémuralom alatt kezdődik. Nem fogy el a „keresztény” düh, a gyűlölet, az utálat, nem elégül ki a mohóság, hanem még jobban izzik.
A Szálasi-puccs után „a törvényesség minden látszata elillant. A nyilasok szabad folyást engedtek zsidóellenes dühüknek, határt nem szabtak a zsidó tulajdon elprédálásának” – írja Braham professzor. S ha a morális kihívásokból nem volt elég, következik a felháborodás, amikor a kirablókat kirabolják: amikor a németek ráteszik a kezüket a magyarok által elrabolt zsidó vagyonra. Az SS megszerzi a Weiss Manfréd műveket. Erkölcsileg felháborodik a tiszta keresztény magyar lélek, hogy egyes zsidók a németektől vásárolták meg a szabadságukat, s őket kihagyták az üzletből, abból nem részesültek. Piaci kofák módjára pereltek és alkudoztak a nácikkal a deportált zsidók tulajdona fölött.
S ha valaki azt hinné, hogy ezek a morális züllés és az emberi minőség megsemmisülésének legmélyebb fokozatai, téved. Randolph Braham ezután bemutatja az elkülönítés, a gettósítás, az összegyűjtés és a deportálás részleteit. A száraz tárgyilagos hangvétel a tények pontos közlésével még drámaibbá teszi az eseményeket. Amikor azt hinnénk, hogy ezt már fokozni nem lehet, a szerző bemutatja városról városra, megyéről megyére, mi történt.
Nevek, időpontok, számok, helyszínek, tények.
A Belügyminisztérium tárgyalója és a deportálás helyszínei,a végrehajtás kegyetlen módja egymás mellett jelenik meg: a magyar állami politika, és annak következménye, ahogyan az megvalósult. A kötet a nagypolitika legapróbb részleteit bemutatva jut el az egyének sorsáig, ami kis falvakban történt, „Gizi” szökési kísérlete Kassán, öngyilkosságok és hősies helytállás. A vagonokban történt tragédiák egészen Auschwitzig, majd az ipari méretekben zajló megsemmisítés, a kor tudományos eredményeinek felhasználásával történő tömeges elgázosítás.
Ha a Föld nevű bolygóról tíz könyvet el kellene vinni távoli civilizációkba, hogy megismerjék, milyen az Ember, Randolph Braham könyvének köztük kellene lennie. A magyar iskolákban egy évig csak ezt a könyvet kellene tanulmányozni és vizsgázni belőle.
Aki nemcsak elolvassa, hanem olvassa is Randolph Braham kétkötetes munkáját, aki forgatja, lapozgatja, hagyja, hogy mindig más részek szóljanak hozzá, nemcsak a magyar történelem legtragikusabb részét ismeri meg, hanem önmagát is. Önmagát, mint embert, mint magyart, mint zsidót, mint potenciális gyilkost és potenciális áldozatot. Az ember nembeli lényegét, a mélyben elnyomott, rejtett ösztöneit, és a politikai szélhámosok propagandájának természetét. Annak valódi céljait.
Rólunk szól és nekünk szól a töretlen munkabírással rendelkező 92 éves mester örökbecsű munkája, amely talán nem véletlenül jelent meg a Saul fia című Oscar-díjas filmmel közel egy időben. Azonos értékű művészi ábrázolások, a történelmi hitelesség pecsétjével.
