Való igaz, a mi Kedves Vezetőnk élete egy nyitva felejtett könyv, melyet bárki, ha kedve szottyan rá, ott csap fel, ahol akar. Hiszi, nem hiszi, önnön szemével győződhet meg nevezett, Unió szerte legendás szerénységéről. Elvégre papírja van róla, hogy anno nem ő nyerte a legtöbbet. Egy épp’ arra vetődött fotográfus jóvoltából pedig azt is megtudhatta a nagyérdemű, hogy őszerénységében egyúttal az ebek önzetlen gyámolítóját is tisztelhetjük. Nyúltojta kastély járt érte cserébe, ékes bizonyítékául annak, hogy még a kutyaugatás is felhallik a mennyországba.
Néhány lappal odébb szó esik még sógorról, komáról, ügyes kezű kertszomszédról, s ki tudja még kikről. Csupa, magabiztos tekintetű, jövőbe vetett derűtől sugárzó arcú sztahanovista, mintha csak az imént léptek volna le az „Akikre büszkék vagyunk” címmel reklámozott egykori pártállami tacepaókról. Ők azok, akik úgy hiszik, nincs mitől, s kitől félniük. De miért is hinnék az ellenkezőjét? Amerre szem ellát – Felcsúton innen és a Hatvani uradalmon túl – Werbőczy utódok mindenütt. Jönnek-mennek, toldoznak-foltoznak… Oszt' jó napot!
Ha pedig a fenti urak nem félnek, akkor féljenek amazok! A leginkább attól, hogy Orbán és a háza népe voltaképpen azt tesz, amit csak akar, vagy mondjuk azt nem, amit nem akar. És ez így megy hat éve. Hivatkozva a fülkeforr és a kétharmad mindenhatóságára. De hát akkor mégis mi változott? Az kérem, hogy időközben elkészült a nagy MŰ! A centrális erőtér utolsó darab téglája is a helyére került. Így aztán ma már gyakorlatilag nincs hová futkosni a népeknek, ha a hatalom csak úgy ukmukfukk, belegázol az életükbe. Mert bárhová fordulnánk, mindenütt ők vannak. S bicska nyitogatóan a képünkbe röhögnek. Hogy tehetetlenségünkben ugyanúgy féljünk, mint jobb sorsra érdemes felmenőink az ötvenes évek legsötétebb időszakában, ha igazunk érdekében szólni mertünk, vagy ne adj’ Isten, szembe merészeltünk szállni a hatalommal.
Ma már persze nem jön senkiért sem az ÁVÓ fekete Pobjedája. Akasztani sem akasztanak a Kis Fogház udvarán. Ó nem! A kiszolgáltatottságba döglik bele nap, mint nap az ember. Ha mondjuk, elképedve azt látjuk, hogy a Nemzeti Bank elnöke és a legfőbb ügyész az orrunk előtt, a képünkbe vigyorogva, édes kettesben, a leves és a rántott hús között dumálja meg, hogy mi legyen a vele kapcsolatos feljelentés sorsa. Orbán veje, a nemzet lámpása sem csinál titkot abból, hogy ha akarja, a szemünk láttára rúgja fel a közbeszerzés összes létező szabályát, a vagyongazdálkodás Illetékes Elvtársának egyetértő bólogatása mellett.
Vörös ügyvéd úr pedig szinte hivalkodva vágja az őt faggató riporterek képébe, hogy ő biz’a az aranykalászos Gázszerelő helyett nyújtogatta a kezét a földárverésen. Az már csak hab a tortán, hogy az egyemberes licit során, ami annyi ideig sem tartott, amíg Usain Bolt szokta volt lefutni a száz métert, egy kifli árával sem nőtt a kikiáltás ár.
Joggal vethető fel, hogy vajon a történtek dacára érdemes-e még komolyan venni az Orbánék hatéves regnálása alatt született, éjjel megálmodott, másnap beiktatott törvényeket, s főleg a madzagon rángatott, egzisztenciálisan, s más, gyanús módon lekenyerezett végrehajtóit? Pukliék, Sándor Máriáék már bebizonyították, hogy nem. Az út, amire léptek – göröngyös. De az egyetlen járható.
