Lukács György „mai ügyét” többféle módon lehet „megoldani”. Legegyszerűbben úgy, hogy kellően felhevülve, aprólékos, ámde határozott elhivatottsággal leverjük az emléktábláját a Belgrád rakparti ház faláról, hol egykor lakott, s ahol ma még a nevét viselő archívum létezik. Annyiszor verjük le, ahányszor csak hatalmas életművének akad olyan tisztelője, aki pénzt szán rá, hogy új márványt fúrasson a falba. Ennél emelkedettebb módszer, hogy nem tördelünk havonta-kéthavonta táblákat, hanem bal-jobbra szakadékolva a társadalmat, négy-nyolc-tizenkét évenként, ahogyan a politikai hatalom színezete változik, hol leverjük, hol meg felavatjuk azt a táblát.
Van aztán másik lehetőség is, egy cselesebb megoldás. Amikor azt mondjuk, szobrot akarunk állítani, például Hóman Bálintnak (vagy valamelyik kortársának), a nem érdem nélküli történésznek, s csak mellesleg Horthy kultuszminisztereként, a zsidótörvények kidolgozójának, több mint támogatójának, és követeljük, vegye vissza tagjai közé az Akadémia. Amikor pedig heves ellenállást tapasztalunk, akkor kettős beszédnek mondjuk, hogy lám csak, Hómannak nincs posztumusz helye a tudósok soraiban, bezzeg Lukács Györgynek, a gyilkosnak, igen. Hiszen Lukács, 1919-ben nem elég, hogy népbiztos, de ha rövid ideig is, politikai komisszár volt a hadseregben. Részese Kiskörén nyolc vöröskatona kivégeztetésének, mert azt javasolta a hadosztályparancsnoknak: tizedeltesse meg a megfutamodó egyik századot. Az ország hadban állt, a tizedelés megtörtént. (Nem tudjuk ugyan, mi várna ma a háborúban gyávákra, de amikor a liberalizmust ócsároljuk, gondoljunk annak emberjogi győzelmeire: ma talán közvetlen tizedelés helyett a hadbíróság tizedelne, ami azért mégsem teljesen ugyanaz.) Nem érdemes a halottakat számolni: Lukács nem lőtt, Hóman sem ölt. Lukács is „csak” javasolta a tizedelést, mint ahogyan Hóman is „csak” ösztökélte a zsidótörvényeket. Ezzel a közvetettséggel beljebb nem vagyunk.
A mandiner-módszernek van egy leágazása. A valamit-valamiért politikai „kompromisszuma”. Mert, ha már az Akadémia nem hajlandó Hóman rehabilitációját napirendre venni, akkor a békesség kedvéért "gesztusként" cserébe sorsára hagyja a Belgrád rakpartot. Azt mondja az MTA, fontos, hogy az archívum fennmaradjon, feldolgozott, rendszerezett, katalogizált és kutatható legyen. Digitalizálásnak nevezi a felszámolást, Lukács könyvtárát, kéziratait pedig a Filozófiai Intézetbe viszi. Ha az örökösök belegyeznek, akkor bútorszállítókat is rendel. Az MTA nem tart fenn ugyanis emlékhelyeket a legkiemelkedőbb tudósainak sem. Viszont: ha valaki mégis emlékhelyet kíván fenntartani, úgy „az Akadémia ennek szervezési lépéseiben, technikai lebonyolításában segítséget nyújt, együttműködve az V. kerületi önkormányzattal.” Ha tehát "valaki" úgy gondolja, próbálja megvenni a szellemétől megfosztott - esetleg bútorozott - lakást a fideszes önkormányzattól. Antigoné-effektus. A hatalom és a morál álarcos küzdelme.
Akkor most nézzünk vissza egy remélhetően higgadtabb jövőből. Eltekintve a szellemi teljesítményük, képességeik méltatlan és idétlen összehasonlításától, Lukács azért „igen” és Hóman azért „nem”, mert az emberi emancipációra mindig is nagyobb veszély volt a nacionalista-nemzetiszocialista-hitleri jobboldali forradalom, semmint a szocializmus - talán soha nem létezett - desztalinizált változata. A marxistaként a Blum-tézisektől az 1949-51-es kiátkozásán át, a Nagy Imre-kormány miniszterségéig eljutó, a hatvanas években Marx-reneszánszt hirdető, sokszorosan "jobboldali revizionista, elhajló" Lukács megvetette a sztálini gyakorlatot, míg Hóman a végsőkig kitartott Szálasi nyilas „parlamentje” mellett.
Volt azonban egyetlen közös, hatalmas tévedésük: értelmiségiként politikai szerepet vállaltak. Ennek buktatóit Lukács – nem csak személyes alkalmasságának fogyatékosságai miatt - viszonylag gyorsan felismerte, míg Hóman – személyes tulajdonságait kihasználva - a végsőkig tetszelgett benne. Meglehet, mindketten Platón örökségével (is) birkóztak, amennyiben az ő államát csak a legbölcsebbek ("a filozófusok rendje") vezethetik, mert csak ők képesek gondoskodni a népről. Ez a platonizmus élhetett tovább Marxban, akinek még a síremlékére is felvéste az utókor a Feuerbachról írt 11. tézisét: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk”. Ez élhetett tovább aztán Lenin "élcsapatában", meg azokban a filozófusokban-mérnökökben-közgazdászokban, akik a hatvanas években azt gondolták, hogy a Marx-reneszánszban a sztálini államosított bolsevizmusból poszt-sztálini „emberarcú szocializmust” lehet csinálni. Csak a pártapparátust, mint új osztályt kell lecserélni „a filozófusok rendjére”, és akkor Marxhoz hűen a „polgári” társadalom alapja felváltható lesz az emberi társadalom vagy a társadalmiasult emberség alapjával. Politikusok és filozófusok, hatalom és morál e forgatagában láttunk tegnap is értelmiségi pártot elveszni ebben az országban, mint ahogyan a politikusok nélküli szakértői hatalom (kormány) látomásos óhaja folyvást ébren tartja a politikától megcsömörlötteket.
A politika: ármány és vak szerelem. Távlatos ésszel ritkán bír. Az ész morális szöszmötölését nem viseli el, a "filozófusok rendjét" legfeljebb használja, aztán cigarettacsikként eldobja, ha el nem tapossa. A politikust ennek ellenére el kell viselnünk, mert nélküle nem megy, ámde minden mozdulatát ellenőrizni kell. Viszont nem kellene a politika belátására bízni, kezére adni a döntést, megmarad-e emlékhelynek egy kivételes gondolkodó egykori Belgrád rakparti otthona. És akkor még mindig nagyon messze vagyunk a lukácsi életműtől.
