Semmiféle takargatnivalónk nincs – kezdte Lázár János kancelláriaminiszter a héten a budai Vár átépítéséről tartott építésztalálkozón.
Semmiféle takargatnivalónk nincs – kezdte a sátrában vendégeskedő magyar főuraknak, (a csecsemő János Zsigmond későbbi magyar királlyal felvonuló) Izabella királynőnek Szulejmán szultán 1541 augusztusának végén, miközben janicsárjai Buda szépsége iránt áhítatot színlelve, csellel éppen elfoglalták a Magyar Királyság fővárosát. Vele az országot.
Nem takargatok én semmit – gondolhatta a várparancsnok Hentzi generális, miután 1849 májusában Görgey Artúr azt üzente neki, Pest felől nem fog ostromolni, ne lövesse hát a várost, és nekiállt bombázni a túlpartot, ahol semmilyen katonai célpont nem volt. Ha csak nem azok a félelem nélküli polgárok, akik nem sokkal utána a vesztét okozták.
Mindhárman – s még hányan – tudták, hogy akié Buda, azé az ország.
„Szeretnénk régi dolgokat elintézni" – folytatta a kancelláriaminiszter. "A környező országokban nem számolták fel a korábbi irányítási centrumokat a háború után, nálunk viszont igen, ami anomáliákhoz vezetett.” És itt a miniszter – nem takargatva semmit -, elmagyarázta a hatalmi ágak ideális elhelyezkedését a városban. Hogy miért éppen a Vár a legjobb és tradicionális helyszíne az ország irányításának. "A kormányzati negyed Várba telepítése nem ördögtől való", mondta. "Húsz év távlatában a Sándor-palota válna miniszterelnöki palotává, ameddig (értsd: amíg a kormányfő másképp nem dönt) a köztársasági elnök a Sándor-palotában székel, a karmelita kolostorban lesz a miniszterelnökség".
És tényleg. A hatalom csak kicsit csúsztat, de azt nagyon. Mert az igaz, hogy a mindenkori végrehajtó hatalomnak akkor sincs semmi keresnivalója a népképviselet házában, ha a parlament az utóbbi hat évben a kormány képviselő-mamelukjainak törzskocsmája lett. De hogy a végrehajtó hatalom fejét és mindjárt a nagyon is jelképes Belügyminisztériumot, a pénzügyi tárcát is éppen a Várba költöztetik a Szent Koronával (és a Szent Korona-tannal együtt), az bizony ördögi terv.
Nem mintha nem volna minden tekintélyelvű, diktatórikus berendezkedés sajátja, hogy az építészetben, mint nem homályosodó tükörben bámulja, s megörökítse önmagát. Az szinte szerencse dolga, hogy a francia III. Napóleon urbanista városépítésze, Haussmann báró a politikai okok mellett megteremtette a modern Párizst (is). Mint ahogyan szerencse, hogy Hitlernek nem sikerülhetett kiviteleztetnie építészeti terveit, míg a moszkvaiak szerencsétlensége, hogy a sztálini "hét nővér", (vagy azok visszfénye Varsóban), az amerikai felhőkarcolók hazugsága, megvalósulhatott. Most éppen Orbán Viktor és műanyag-arisztokratái forgatják fel Pest-Budát, hogy aztán a Vár magasából tekinthessenek le az alattvalóvá degradált polgárságra, megadva nekik az ő pénzükből a lizsében a közkultúrát, egyben kirekesztve őket a várbeli, magukra szabott uralkodásból.
Még március elején mondott le a Budai Vár újjáépítéséről szóló Nemzeti Hauszmann Terv társadalmi testületének három tagja, Csomay Zsófia építész, Lővei Pál művészettörténész és Schneller István építész-urbanista. Mert: "Egyenesen bűn a várnegyed és a várpalota egész nemzetet szolgáló, sikeres kulturális-tudományos hasznosításával szemben a kulturális és tudományos intézmények kitelepítése, ellehetetlenítése, és az ide nem való kormányzati funkciók tervezett helyükre telepítése. Elfogadhatatlannak tartjuk a kortárs megoldások helyett száz-százötven éve megrajzolt tervek, fel sem épült épületek anakronisztikus megvalósítását, teljesen elpusztult épületek újraépítését... Szellemiségében is igencsak károsnak tartjuk a XIX. század második felének, a XX. század elejének ilyesfajta rekonstrukcióját, az első világháborúba torkolló késői historizmus, illetve a Horthy-korszak jelentés nélküli kulisszáinak, esetenként egyenesen idétlen építészeti megoldásainak száz- és ezermilliárdokat igénylő újraálmodását."
Csomay egy interjúban ehhez még hozzátette: a mai vasbeton szerkezetek elrejtése „korhű” kőburkolatokkal – hazugság lesz. Ordítóan hamis, műanyag lesz az egész. A kormányzati negyeddé avatott Vár pedig nem lesz más, mint egy halott arisztokratikus városrész, ami még a Kádár-rendszer lelkiismeret-furdalásos demokráciáját is megcsúfolja, amennyiben megfosztják akkor kapott kulturális funkcióitól.
Májusban megkezdődik a spanyol lovarda építése, s nincs kétségünk, a Vár megkapja majd azt a tartalmat, amit ez a hatalom szán neki. Műanyag változata lesz annak a Horthy-korszaknak, amely maga is csak tragikomikus másolata volt a magyar történelem és főként a Monarchia felületes egyoldalúsággal tálalt, a folyó túlpartján fekvő polgárváros feletti arisztokrata uralmának.
A kérdés nem is az, megvalósítja-e álmát a kormányfő, marad-e még uralkodásából annyi ideje, hogy beköltözzön a Sándor-palotába (az Ördöglovas Sándor Móric gróf, egykori otthonába), vagy hová hurcolkodik innen a következő köztársasági elnök. Láthatóan hosszú időre tervez, ha Lázár húsz évet emleget. A kérdés inkább az: mit kezd majd egy leendő túlparti polgári parlament a hajdani arisztokraták mai karikatúráinak hivatali várnegyedével. Belegondol-e a mai hatalom, milyen súlyú gyűlölhető jelképet emel éppen, s hogy e jelkép, műanyag-létével, mekkora dühöt, a rombolás milyen erejű ösztönét fojtja el ma a magát plebejusnak hirdető hatalom, hogy egyszer az majd kitörjön.
Enyém a Vár, tiéd a lekvár – véresen komoly játék ez.
