Ahol az „igenekkel” nemet mondhatunk arra is, amit ennek érdekében a jogainkkal műveltek, ahogy meggyalázták intézményeinket. Nemet a népszavazási kísérletek kálváriájára. Arra, hogy már a törvényekkel is szinte ellehetetlenítették a népszavazást, duplára emelték a részvételi küszöböt. Ők aztán igazán félhettek egy második fülkeforradalomtól. De most jöhet a „nem” arra is, hogy bármikor strómanokkal, kamupártok felbérelt embereivel előztessék le a valódi kérdezőket. Hogy egyszer az a szabály csak maga a kezdeményező hozhatja a papírját, máskor viszont az ellenkezője. Hogy világos, pofonegyszerű kérdéseket épp csak a hivatalok ne legyenek képesek értelmezni. Kell a „nem” arra, hogy olyan fegyvert merészeltek használni, amit még senki: a fizikai fenyegetést.
Hogy bokszmeccsé züllesztették a demokráciát. Hogy az iroda főnökasszonya ezután eljátszhatta: csak apró malőr történt, de most kört rajzoltat a bűvös blokkoló óra köré, az majd visszatartja a verőlegényeket. Persze, azoknak köztudomásúlag ez a gyenge pontjuk: ha egy határvonalat látnak, soha át nem lépnék. Azonnal megszelídülnek, abbahagyják a lökdösődést, rendezett sorokba fejlődnek, és „Éljen a jogállam!” felkiáltással előre tessékelik, akit eddig kiszorítottak. Utána pedig a Fradi-gárdából testületileg átlépnek a „Társaság a szabadságjogokért” szervezetébe, és az Eötvös Károly Intézet alkotmánytervezetét olvasgatják. Már régen ezt tették volna, csak eddig nem volt körberajzolás. A kihívóan csupasz, csábító blokkolóóra nem intette eléggé távolságra őket. Jóvérű férfiember hogy is tudna ellenállni, ha egyszer nem figyelmeztetik, hol a határ.
A Kettős Mérce publicistájában egy jós veszett el. Még Lázár János ki sem mondta: „Hajrá, MSZP!”, amikor megírta: „A Fidesz politikusai nyilván ki fognak állni, és a demokráciáról fognak beszélni, meg arról, hogy mindenkinek joga van népszavazni. Nyugodtan röhögjük őket szembe!”
Jó, nevessünk egyet, ránk fér. De mondjunk a három „igen”-nel nemet.