„Túl sok humanitás, nagyon kevés realitás” – ezekkel a szavakkal foglalta össze a Kossuth Rádió hírműsora ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász kritikus hangvételű véleményét, amely az Uniónak a menekültügy megoldását célzó újabb kísérleteit elemezte.
A humanitás és a realitás szembeállítása, s különösképpen az, hogy a nyilatkozó eszerint a humanitást sokallja, elgondolkodásra késztet. Hiszen eleddig úgy tudtuk, hogy a szolidaritás és a szociális igazságosság, s egyáltalán a humánumon alapuló értékek tekintetében mindig adósok maradunk; sohasem vagyunk képesek hiánytalanul teljesíteni egymás iránti kötelességünket. Vállalnunk kell az önmagát állandóan korrigáló, de a tökéletességet soha el nem érő erőfeszítést. Tisztességes szándékaink és minden jobbító törekvésünk ellenére ezen a területen, a humanizmuson alapuló egyetemes kötelezettségeink tekintetében bőven akad elvégzendő feladat, lelkiismeretünket nyugtalanító tennivaló.
Most azonban végre megnyugodhatunk, mert az Európai Unió túlzott buzgóságával szemben a mi kormányunk a realitásokra figyelve a humanizmusnak "ésszerű határt szabott", amelyet az elméleti megfontolásokat konkretizáló, elszánt kerítésépítés egyértelműen jelez. Tehát ott van a mi humanizmusunknak a határa, ahol a kerítés. Eddig tart és egy lépéssel sem tovább. Aki ezen túl akar lépni, az már az irrealitás világába jut és túlteljesít.
Csakhogy a kérdés ennek ellenére fennmarad: Vajon lehet-e kirekesztettségtől, éhínségtől, háborúktól sújtott világunkban "túlteljesítettnek" minősíteni az emberi együttérzésből, szolidaritásból fakadó humanizmust?
Úgy látszik, hogy a hatalmon lévő magyar politikai elit és a haszonélvező, olykor szakértői mezben fellépő holdudvar a humanizmus követelményeit egyszer és mindenkorra elintézettnek tekinti. És nemcsak a menekülőket illetően, hanem – s ebben igencsak következetes! – a határainkon belül mutatkozó szegénységgel, a társadalom perifériájára szorult tömegekkel szemben is. Az államhatárokon felhúzott pengés drótkerítéshez hasonló határzárat teremtett az önerejükből felzárkózni képtelen társadalmi rétegek köré. A kormányzatnak a nemzet érdekére hivatkozó migrációs politikája ezzel összefüggésben értelmezhető: csak a hatalmi centrum javát védelmezi, a kevesek fényűző jólétét a növekvő nyomorral szemben, amihez biztonságos hátteret teremt a külső ellenség, az így kialakított rendszert veszélyeztető bevándorlókra történő hivatkozás. Bízva abban, hogy az összefüggések bonyolultsága folytán a hétköznapi gondokkal küszködő halandó nyomorát és kiszolgáltatottságát a kívülről jövő fenyegetettség félelme feledteti. A magyar társadalom alapproblémái a kerítésen kívülre kerülnek.
Eddig, és csak eddig tart a humanitás, ami valóban nem túl sok, inkább szánalmasan kevés, ha a társadalmi realitásokkal vetjük össze. De hát mit lehet tenni, ha a fent említett rádióadó fennen hangoztatja, hogy a magyar reformok működnek. Olyannyira, hogy nekünk még a humanizmus rendíthetetlen hagyományú fogalmát is sikerült megreformálnunk: beleépítettük az önzést, nehogy túl sok legyen belőle. Mert jóból is megárt a sok. És ne felejtsük: a pokolhoz vezető út is jó szándékkal van kikövezve. És Európa épp’ ezen a kikövezett úton halad.
Az emberben azért maradnak kétségek. Ha világunk, közelebbi és távolabbi pátriánk sorsát tekintjük, nemigen tapasztaljuk a jó szándék túlburjánzását, s akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a pokolhoz vezető út - az idézett, óvatos körültekintésre utaló mondással ellentétben és annál jóval több bizonyossággal - mégiscsak a rossz szándékkal van kikövezve. Lehet ugyan, hogy a jóra irányuló törekvés is félrevezethet és a realitásokkal szemben a naivitás kudarcot vall, de a tudatos rosszakarat következményeivel összevetve életben hagyja az önmagát korrigáló újrapróbálkozás reményét. És nem utolsó sorban az emberiség együvé tartozását is kifejezésre kutathatja. A sorközösség ethoszát, amely a második világháborút követően az európaiság elvehetetlen közkincse lett.
Erről szól a XVII. századi angol költőtől, John Donne-tól származó idézet, Hemingway híres könyvének mottója: „Senki sem különálló sziget; …minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”
Ezért aligha hiszem, hogy túl lehet teljesíteni a humanizmust. Aki e téren a túlteljesítés vádját hangoztatja, az nem érti és nem is akarja érteni ezt a fogalmat, amelynek éppen az a sajátossága, hogy nem ismer el semmiféle kerítést, semmilyen korlátozást, hanem az ember egyedi végességében rejlő határtalanságot, a megelőlegezett bizalmat, a nyitottságot és a befogadókészséget hirdeti. Nem a fennálló realitásokhoz igazodik, hanem a szegényes realitások gazdagító alakítására vállalkozik. Ezért sem lehet a humanizmust olyan elvégzett feladatnak tekinteni, ami a politika adminisztratív kimutatásainak a rubrikáiba szorítható.
A humanizmus követelményrendszere mindig új és új kihívásokat jelent – egyénnek, közösségnek, politikai hatalomnak. A kihívások és megpróbáltatások pedig egyre nehezebbek. Ahogy Babits írja az „Intelem a vezeklésre” című versében: „mivel e földön jónak lenni oly nehéz”.
