Aki nem hallgatott a javaslatra, hanem megírta az utóbbi évtizedek legsikeresebb ifjúsági regényét, ami eddig 600 millió példányban kelt el a világban. Nem olyan ritka jelenség, hogy szakértők nem ismerik fel az értékét annak, ami eléjük kerül. Ma már ismert, hogy Kertész Imre Sorstalanságát is több kiadó elutasította, egyebek között a szöveg stílusa miatt. Ami a kritikák szerint a regény egyik értéke.
Hogy kerülnek ilyen ostoba emberek komoly kiadók szerkesztői székébe - merülhet fel az olvasókban. Pedig a legtöbb esetben nem egyszerű ostobaságról van szó. Az ilyen elutasítások egyik oka, hogy a kiadóknak elképzelése van arról, hogy milyen közönség számára kívánnak könyveket megjelentetni. Erről persze vannak tapasztalataik, amikor döntéseket hoznak, erre próbálnak alapozni. Természetesen így is lehet nagyokat tévedni. Az elutasítások gyakoribb oka azonban más. Ez pedig a lektor ízlésének állapota. Ami magánemberként lehet akármilyen, de szerkesztőként azért nem árt nyitottnak, empatikusnak lenni. Ezt azonban nem minden lektornak sikerül elérnie. Gyakorta úgy érzik, hogy valami csak úgy szép, úgy jó, amit ők annak tartanak. Ami ettől eltér (lásd Kertész Imre kéziratának „zagyva szövegéről” értekező elutasítást), az nem jó. Gyakori vád, hogy az „magyartalan”, követhetetlen, bonyolult, és így tovább. Félreértés ne essék: nagy valószínűséggel igen sok magyartalan szöveg kerülhet a lektorok elé, de most nem az ilyen esetekről van szó. Sokkal inkább a nyelvi korlátaikról, ami nem tudja elfogadni, ami ezekbe a korlátokba ütközik. Nem tudni például, mai lapszerkesztők egy része mit szólna ahhoz, ha egy szerzőjük „hóhérszívű” díjkiosztókról értekezne. Mint ahogy ezt 1900-ban egy nagyváradi újságíró leírta, akit történetesen Ady Endrének hívtak.
