Calgaryban, az 1988-as téli olimpián az egy szem angol síugró pontosan az utolsó helyen végzett a 70 méteres és a 90 méteres sáncon is. Mégis igazi hősként ünnepelték őt honfitársai s a nemzetközi a média, s a sztároknak kijáró népszerűség övezte a sportrajongó közönség körében is. A tévéközvetítéseknek köszönhetően a fél világ szorított neki, hogy sikerrel járjon, azaz lelkes amatőrként ép bőrrel ússza meg a félelmetes magasságból megejtett ugrásokat. A brit Michael Egerton, azaz, ahogy akkor elnevezte őt a sajtó, Eddie, a sas bekerült a sporttörténelembe, méghozzá utolsó helyezettként. Esetében ugyanis önmagában az volt az elképesztő teljesítmény, hogy teljesen amatőrként megugrotta a szükséges magasságú sáncról az érvényes ugráshoz szükséges távot. Anélkül, hogy igazi síugró múltja és profi felkészültsége lett volna.
A film határozottan vicces, szórakoztató mozi kíván lenni, jó adag humorral tölti fel a valóságban alighanem keményebb, durvább, veszélyesebb pillanatokat. Eddie gyerekkorának válogatott jelenetei csupa-csupa mókás hasra esések. Semmit sem sikerül teljesítenie. Hatalmas esések, sérülések koronázzák kitartó igyekezetét, hogy valamilyen sportágban eredményt érjen el. Csak veszít, de soha sem veszti el a lelkesedését. A próbálkozások bohózatba illő esetlensége mellett egy valami viszont egyre határozottabban kirajzolódik. Az a bámulatos akaraterő és elhatározottság, amivel a kamasz Eddie mindig új és új sportágban próbálja ki magát, és hiszi, hogy győzedelmeskedni fog. És az sem veszi el a kedvét, amikor sorra kiderül, hogy egyikre sem alkalmas.
Itt persze megállhatunk egy pillanatra, hogy vajon igazi bátorság-e ez és igazi akaraterő, vagy valaminek a hiánya. A film jó ízléssel nem hangsúlyozza túl, de nem is tagadja, hogy Eddie nem mérhető az átlagos mértékkel. Valamiben más. Bátorságban és akaraterőben jóval több szorult bele, mint másokba, ugyanakkor a belátásnak és a helyzetfelmérésnek a józan működtetése egyáltalán nem jellemzi. Mint aki nem érzi meg a saját korlátait, pedig mása sincs, csak egy sor korlátja. Attól válik a filmben szerethetővé, hogy túllép a gúnyolódásokon, s mindig csak a maga által kitűzött cél érdekli. Eddie-ből Calgaryban lesz sas, és ott lesz ünnepelt hős attól, hogy félelem nélkül nekimegy a nyaktörő magasságú sáncoknak is. De addig csak gúny kíséri az igyekezetét, kinevetik, semmibe veszik. A film igyekszik nem lehazudni ezt az érdes oldalát sem a dolgoknak, de közönségbarát lendülettel inkább humorba oltja a drámázás helyett. Az erő és elhatározottság szerepét csillogtatja meg, mondván, lám-lám, milyen nagyszerű is tud lenni az ember.
Az abszolút vesztes alaphelyzetéből indul a történet. A színészből lett rendező, Dexter Fletcher jó ízlésére vall, hogy nem él vissza a hálás témával, bár a mese könnyít a valóságon. Az igazi Eddie-nek semmiféle segítője, szponzora nem volt, kizárólag magára utalva járta végig a hihetetlen utat amatőrként az olimpiáig. A vásznon adnak mellé egy kiszuperált bajnokot edzőnek. Ezt a fickót a nyalka Hugh Jackman játssza, a nem túl csiszolt karakterről neki el lehet hinni, hogy bajnokból alkoholista hókotró lesz, majd sikeres edző. Hollywood az edző-vonalon rakja be hangsúlyosan a lábát az akaraterő diadaláról mesélő sztoriba, de Jackman van olyan jó színész, hogy feledteti a túlfényezést, hagyja élni a történet különösségét.
Taron Egerton még színész-tanoncnak számít, noha nevéhez fűződik a Kingsman: A titkos szolgálat egyik fontos karaktere. Eddie nehéz, ellentmondásos szerepében jobbára megtalálta az egyensúlyt a különös különc és a bátor küzdő karaktere között. Az állandóan lefelé görbített száj, az olykor fura grimaszolás ugyan mindvégig bizonyos mesterkélt vonást visz be a figura ábrázolásába, de a film végén lelepleződik az igazság. A hangsúlyozott együgyűség nem a túljátszás eredménye, hanem egyfajta hűség. Néhány rövid pillanatra felbukkan ugyanis a valóságos Eddie Calgaryban, megnyugodhatunk, a színészi maszk finom jelzés csupán.
Eddie sztoriját kifényesíti a film, mókásabb és mutatósabb a valóságnál. És kevésbé zavarba ejtő, mint amilyen a valóságos történet lehetett azzal az eszeveszett lendülettel, ami egy önveszélyesen félelem nélküli embert felvisz a 90 méter magas sáncra, hogy életében először rugaszkodjon neki az ugrásnak az olimpián. Eddie filmhősként maximum kicsit furcsának hat, de nagyon szerethető és még példálózni is lehet vele.
(A valóságban Calgary után az olimpiai bizottság megemelte a követelményeket, éppen azért, hogy az Eddie-hez hasonló lelkes amatőrök ne kockáztathassanak úgy, ahogy az 1988-ban megtörtént, azaz, hogy valaki nekimenjen a 70 és 90 méter magas sáncnak úgy, hogy megfelelő felkészültséggel legalább sanszot adjon magának az életben maradásra.)
Eddie, a sas ***