Nemzeti ünnepünkön a miniszterelnök beszólt az ellentüntetőknek, akik a rendőrkordonnal elválasztva a kormányzatot dicsőítő honfitársaiktól, hátat fordítva és olykor bekiabálva akarták tudtul adni kritikájukat és ellenérzésüket. A nekik címzett beszólás, amely a 19-es forradalomra való hivatkozással az ellentüntetők baloldali elkötelezettségére kívánt utalni, nagy sikert aratott a Fidesz-kormányzattal rokonszenvező hallgatóság körében. Valószínűleg azt gondolták, hogy nincs semmi egyébről szó, minthogy baloldali szimpatizánsok tüntetnek a jobboldali kormányzat ellen. S ebben nincs, nem is lehet semmi kivetnivaló, hiszen más demokráciákban is előfordul, hogy a közélet pluralizmusának megfelelően a különféle politikai oldalak között kisebb-nagyobb mértékű véleménykülönbségek mutatkoznak, amelyek olykor éles választóvonalat teremtenek az egymástól eltérő pártállású politikai csoportosulások között. Nálunk sincs ez másként – gondolhatják akár a legjobb lelkiismerettel is -, legfeljebb azt lehet felróni, hogy nem feltétlenül az egységre és egyetértésre buzdító nemzeti ünnepen kellene ezeknek az ellentéteknek manifesztálódnia.
De hát nálunk majd’ minden másként van, mint a nagy hagyományú demokráciákban! Ezek a véleménykülönbségek és a minden jel szerint kibékíthetetlen ellentétek messze nem a jobb- és a baloldal politikai különbségeiben gyökereznek, hanem annál mélyebben, a demokrácia-felfogás egészében. Ezért kerültek napirendre a 48-as forradalom és szabadságharc ünnepén. És ezért sem lehet a Fidesz-kormányzattal szemben megnyilvánuló elkeseredett tiltakozást a balliberális oldal számlájára írni, még akkor sem, ha az ellentüntetőknek címzett miniszterelnöki kijelentés ezzel akarta kihúzni az ellenvélemény méregfogát, és megnyugtatni az őt rendületlenül ünneplőket, hogy minden a legnagyobb rendben van, csak a baloldal hőzöng, amit az öntudatos jobboldalinak nem kell komolyan vennie.
Csakhogy az ünnepnap délutánján a tüntetők tömegében egy szemfüles fotóriporter felfedezte az egykori köztársasági elnököt, Sólyom Lászlót, akiről meglehetősen nehéz feltételezni a baloldali elkötelezettséget. Aztán egyre több elemzés születik a médiavilágban a TÁRKI által kiadott, „A magyar polgár” című kötetről, amelyben a Fidesz korábbi kancelláriaminisztere, Stumpf István alkotmánybíró, és az ugyancsak az első Fidesz-kormány alatt fontos pozíciót betöltő Mellár Tamás közgazdász mond megsemmisítő kritikát a kormányzat hatalomgyakorlásáról. Így hát nemcsak a leegyszerűsítés, hanem kifejezetten a szándékos megtévesztés kategóriájába is tartozik minden olyan feltételezés, hogy csak a balliberális oldal elfogultnak bélyegzett szemszögéből, és legfeljebb a szélsőjobbról lehet kritikát gyakorolni a jobboldaliság legnemesebb hagyományait kisajátító Fidesz-kormányzattal szemben.
Persze lehet erre azt mondani, hogy a fent említett neves személyiségek kritikus magatartása valamely szubjektív indítékra vezethető vissza: Sólyom és Mellár esetében a mellőzöttek sértettségére, Stumpfnál az alkotmánybírói tisztség védettséget jelentő pozíciójára gondolhatunk. És természetesen gondolni is fogunk, mert ismerve a Fidesz propaganda módszereit, efféle ziccert - éles helyzetben - nem szoktak nagyvonalúan kihagyni. Annál is inkább, mert a fent nevezett személyek a Fidesszel történő együttműködésük idején, ha néhanapján meg is fogalmaztak némi kritikát, rendszerszintű kifogásaiknak nemigen adtak hangot. Amiből viszont – a ravasz sugallatok ellenére - egyáltalán nem következik, hogy a felelősségük tudatában megfogalmazott kormánykritikájuk tévedésen alapszik, s még kevésbé, hogy baloldali ihletettségű lenne.
Nem osztom a személyes indítékokat cifrázó értelmezéseket sem, habár tudható, hogy a Fidesznek elkötelezett sajtóelemzések a bírálatok hallatán nem tudnak és nem is akarnak másra gondolni, mint a szubjektivitás megnyilvánulására, amely természetszerűleg minden objektív okot nélkülöz. De akárhogy is van, az embernek akaratlanul is eszébe jut Plutarkhosz „Párhuzamos életrajzok” című művének egy részlete. Ami annál is magától értetődőbb, mivel Szerb Antal szerint ez a halhatatlan mű a XIX. század végéig a fiatalság legkedvesebb olvasmánya volt. Az utókor Plutarkhosztól tanulta „a hőshöz méltó nagy gesztusokat, a francia forradalom emberei őt tanulmányozták, mielőtt kiléptek a szószékre vagy a guillotine alá”. „Szolón, bár nagyon öreg volt – olvassuk a Párhuzamos életrajzokban -, és nem is voltak követői, kiment a főtérre és beszédet intézett a polgárokhoz. Ekkor mondta emlékezetes szavait, hogy korábban könnyebb lett volna megakadályozni a készülő zsarnokságot, de nagyobb és dicsőbb feladat most végezni vele, amikor már erőre kapott.” Végezetül egy versben korholta honfitársait: „Nagyra e zsarnokot ti növeltétek bizony, óva / bástya gyanánt; görnyeszt érte a rút rabiga.”
Most aztán minden érintett elgondolkozhat a dicső feladat saját maga által is okozott roppant nehézségein, s akkor rá kell döbbennie, hogy ez idő szerint kevesebb dicsőséggel is beérnénk. Merthogy a feladat megoldása odébb van, a ránk nehezedő megpróbáltatás annál közelebb.
