A „halálfa” vagy „méregfa” a tiszafa régi neve. A tiszafáról Agatha Christie krimije jóvoltából tudom, hogy micsoda: az „Egy marék rozs” megátalkodott bűnözője a mérgező fa segítségével teszi el láb alól áldozatát. Agatha Christie után már nem is csodálkoztam rajta, hogy az ifjabb nemzedék kedvenc Harry Potterjében a főgonosz Voldemort varázspálcája tiszafából készült. Mondhatom, rossz hírű egy növény, noha őshonos magyar fajta. Peches nemzet vagyunk, hiába.
Ennyi tudással életem végéig megelégedtem volna a tiszafával kapcsolatban. Mindaddig, amíg nem kezdtem én is háborogni a Városligetben kezdődő favágások miatt. A fákat egy önmagában is ellenszenves gigantomán terv ítélte pusztulásra: a miniszterelnöknek és legkedvesebb minisztériumainak kellett a budai Vár, alább nem akarták adni a királyok lakhelyénél. Így aztán a Várat a történelmi emlékezet és a kultúra fellegvárából kormányzati negyeddé kell alakítani, tudományos intézeteknek, könyvtárnak, Nemzeti Galériának, levéltárnak és egyéb haszontalanságoknak kívül tágasabb. Mars ki! Hogy Európában fordítva szokás? Na, azért tartanak itt, puhány, szépelgő banda! Ott a művészeteket költöztették be az egykori uralkodók palotáiba, a Louvre-ba, a Pradóba, az Ermitázsba. Mi viszont nem a hatalmasságokat detronizáljuk, hanem a kultúrát. A fő hely az előbbieket illeti, a környezet adta történelmi pátosz, az időtlenség sugallata az ő tekintélyüket kell, hogy növelje. Itt nem maradhat versenytárs, nem maradhat semmi, ami több, mint ők.
Itt nincs helye olyasminek, amit nem birtokolhatnak teljesen, ami túlnő rajtuk, amit nem adhatnak koncesszióba, nem írhatnak ki rá csali közbeszerzési pályázatot, nem játszhatnak strómanok kezére. Ami, ha már mindent elloptak, ha a fejük tetejére állnak, sem lehetne csak az övék, mert elidegeníthetetlenül a miénk. A múzeumoknak tehát menniük kellett. A kultúra testidegen, máshol is az, egy visszaszívott ötlet erejéig a Könyvhetet is kizsuppolták volna régi helyéről. A történelemből is csak az kell, amit már átírtak. Jó, a Mátyás templom maradhat, rosszul venné ki magát egy keresztény kurzusban, ha azt is elköltöztetnék. Talán a KDNP is morogna kicsit, persze csak halkan. Mondják, a miniszterelnök íróasztalán az átalakított Várnegyed tervrajza fekszik. Gondolom, már pirossal át vannak rajta húzva a tudomány és a kultúra kilakoltatásra ítélt központjai.
De valahová csak tenni kell a sok képet és egyéb miegymást. Lehet még rájuk szükség, akár Habony is újra nősülhet. Így jött a Városliget ötlete. Találkozott néhány jobb sorsra érdemes kulturális menedzser, építész, beruházó terveivel, amelyek máshol akár impozánsak is lehetnének. Csakhogy ez itt a Liget. Ha kopottan és gondozást igénylően is, de a mi Ligetünk. A Vár és a Liget elfoglalása ellen napok alatt sok ezren írták alá a petíciót. A tiltakozásban egymásra talált Szörényi és Bródy, Ángyán József és Ungváry Rudolf, a Nemzeti Galéria volt főigazgatója és a Művészeti Akadémia jelenlegi alelnöke, Ráday Mihály és Ungvári Tamás. Mellár Tamás és Jeszenszky Géza nevét olvasva, Illés Zoltán felháborodását látva nem túl meggyőző a Fidesz közleménye „a baloldal alaptalan hisztériázásáról”. A Pesti Srácok kormányhű kommentelőitől is csak a rutinra futotta: „Mocskos szocionisták!” „Már megint kik ajvékolnak? Az ú.n. kisebbségből álló társaság.”
Nagyon úgy tűnt, hogy ez a „kisebbség” most valójában többség. Ahogy a tüntető tanárok, a ligetvédők is nyíltan és tudatosan polgári engedetlenségre hívtak fel. Nem engedelmeskedni, az eddig egyedülinek látszó erővel szemben nem erőszakot, de másik erőt felmutatni - ez szíven találja a hatalmat. Rövid idő alatt egyre több témában és helyen akadtak, akik a törvénytelen törvényeken, vagyis magán a rendszeren kívül helyezték magukat. Ráadásul úgy, hogy baloldaliak, jobboldaliak, oldal nélküliek egyaránt voltak köztük.
Valamit lépni kellett. Ha mást nem, akár presztizsveszteség árán, de ígérni, lefegyverezni, megosztani. Megszüntetik a Kliket. Lesz új népszavazási törvény. A helyén maradhat a Könyvhét. Még sokkal több fa lesz a Ligetben, mint volt. Lesz, minden lesz, csak menjetek haza, az istenért! Még maguk sem döntötték el, mennyi engedményt tesznek, tesznek-e egyáltalán. De az már kiderült: csak az erőből értenek.
Ám hogy mit jelent az ígért szép új világ, azt a tiszafa példázza. Az újrafásítás ígéretének jegyében a tervek szerint 872 tiszafa-csemetét ültetnének a Ligetbe. Ugyan ménkű lassan nő, évente csak 2-3 centit, de legalább rögtön mérgez. Kérge is, levele is, ha elszáradt, akkor is. Nem fárasztom az olvasót a tünetekkel, mert az egyik gyógynövénylexikon szerint „a halál gyors beállta miatt sokszor nem minden tünet figyelhető meg”. Még szerencse. Játszóterek, iskolák, óvodák környékére tilos is ültetni. Ha annyira ragaszkodtok a fákhoz, hát nesztek! Jönnek a tiszafák, és mindjárt nem akar majd senki gyerekkel , kutyával a Ligetben sétálgatni. Sőt, akik ma a fákat féltik, fognak majd motoros fűrészért kiáltani. Mert ezeknek semmi sem jó!
