A magyar szellemi életnek az a szereplője, akit az Agárdi Péter név jelöl, a közeli napokban ünnepli 70. születésnapját. Nehezen definiálható ki is ő valójában. Irodalomtörténész? Kultúrakutató? Ex-politikus? Alighanem mindegyik, de ezen felül más, több is.
Ő maga egyszer azt mondta nekem, önmagáról szólva, hogy „népművelő”. Az önmeghatározás meglepett, de lehet benne valami. Egész pályája szerepek között mozgott, folyamatos határátlépésben, és sokféle, de mindig teljes intenzitással végzett munkájának közös nevezője valamiképpen a magyar kultúra szolgálata volt. Dolgozott az Irodalomtudományi Intézetben, a rádióban (két periódusban is, a második alkalommal alelnökként), szemléző folyóiratot szerkesztett, részt vett – horribile dictu! – a kulturális politika irányításában, majd, a rendszerváltás után rövid időre egy könyvkereskedelmi cég beosztott alkalmazottja lett, majd archívumi tudományos munkatárs, végül – pedagógiai hajlamainak is engedve – a pécsi egyetem professzora.
Írásai, amelyek elvileg közelebb vihetnének pontos definiálásához, maguk is sokfélék. Irodalomtörténeti tanulmányok és irodalmi kritikák éppúgy vannak köztük, mint művelődéstörténetiek, de írt publicisztikát is, hatalomban és hatalmon kívül, a margón is. Folyamatosan önmaga korlátait feszegette, nem engedte beskatulyázni magát. Érdeklődése és tájékozottsága széleskörű, egyetlen, mégoly tágas diszciplínába sem szorítható bele.
Ez hiba vagy erény? – alighanem nézőpont kérdése. Ha valamely szakterület specialistája kívánt volna lenni, ez hibának számítana. Pályája ismeretében azt kell mondanunk: a folyamatos határátlépés nála nemcsak természetes, de alighanem éppen igazi szellemi alkatának szükségképpeni kifejeződése. Minden jel szerint ugyanis érdeklődésének és felkészültségének - mi több: a világra való reagálási módjának - leginkább testhez álló terepe a kultúrpolitika, szabatosabban szólva a kultúra feltételeinek gyakorlati alakítása. Írásban, szóban és adminisztráló, pragmatikus szervezőmunkában egyaránt. S ha e területen nem is futhatta ki magát, emiatt a legnagyobb vesztes nem ő, akiből (bár minden kvalitása meglett volna hozzá) végül is nem lett kulturális miniszter. A magyar kultúra nem tudott élni azzal a lehetőséggel, amely Agárdi Péterben öltött testet.
Agárdi Péter nemcsak széleskörűen tájékozott szakember, aki több szakterületen is magas szintű teljesítményre képes, hanem ennél több is. A kultúra egészére reflektáló gyakorlati ember. Az emberi önemancipáció föltétlen híve, szocialista, a szó igazi, mélyebb értelmében, de nem záródik be önköreibe. Nem csak saját preferenciái logikáját követi, a másféle törekvésekben is felfedezi a valódi teljesítményt, amely előrébb visz, elfogadja azokat, anélkül, hogy alapelveit föladná. Elvhű, de nem doktriner.
Ez a mi körülményeink között tiszteletre méltó erény. A magyar társadalomfejlődés alapvetően ütközésekre építő, ahol mindig minden összetorlódik, „rendhagyó” szerkezetet vesz föl. Itt a dogmakövető gyakorlat, legyen bármilyen színezetű, életveszélyes. Itt csak a szó jó értelmében vett pragmatizmus az egyedüli célravezető, az olyan pragmatizmus persze, amely a nagy célt, az ember önemancipációját semmiféle „gyakorlatiasság” oltárán nem áldozza föl, de képes a saját lába elé nézni. Agárdi Péter ilyen ember, rendhagyó, de számunkra elengedhetetlenül fontos kvalitások birtokosa.
Egyik legfontosabb (vagy legalábbis szakmailag leginkább akceptált) könyvét, Fejtő Ferenc-monográfiáját „pártközpontos” munkatársként írta. Van ebben valami szimbolikus. Valóságtisztelet, önkorrekció és kvalitásérzék együtt jelenik meg benne, s ez, sajnos, ma sem általános, sőt mondhatnánk úgy is, meglehetősen ritka erény.
Hogy Agárdiból mindennek ellenére nem lett az a kultúrpolitikus, aki kedvezőbb körülmények között lehetett volna, nem meglepő. Élete hetven éve jórészt a magyar történelem – a mi történelmünk – nagy, kontraszelektáló törései között zajlott, s ezek a törések nem utolsó sorban éppen abban mutatják meg romboló és dezintegráló erejüket, hogy nem engedik meg az embereknek, hogy az igazi helyükre kerüljenek, s ott fejtsék ki aktivitásukat.
Számomra azonban ő a magyar kultúra virtuális minisztere marad, s ezen az sem változtat, hogy tudom, esélye sem volt e szerep realizálására.
