„A valóság, mint megrepedt cserép, nem tart már formát, és csak arra vár, hogy szétdobhassa rossz szilánkjait” – írta 1944-ben Radnóti Miklós néhány nappal Magyarország náci német megszállása után. Mi, utódok, akár szerencsések is lehetnénk, hiszen tudhatjuk, mennyi borzalom következett később, de sajnos nagyon sokan mégsem okulunk múltunkból.
A diktatúra kapujában
Három éve a washingtoni kongresszus épületében felszólalhattam egy civil konferencián, ahol többek között elmondtam: úgy tűnik, a magyar társadalom összetartó ereje nem elég ahhoz, hogy megakadályozza az átfordulást az autoritárius politikai rendszerbe. Az erősebb diktatúra bevezetésének még nincs meg a társadalmi elfogadottsága, de az egymással versengő politikai értékek helyett mind több emberben válik egyre természetesebbé az uralkodó véleményhez való elvtelen igazodás. A megfélemlített, megvásárolt sajtóban mindinkább erősödik a kormányzati akaratot is túlteljesítő öncenzúrázás. A polgári demokrácia hívei nem ismerik el sajátjukként a kialakuló tekintélyelvű rendszert. Ebben a szorító helyzetben össze kell fogniuk egymással a politikai bal- és jobboldalhoz tartozó demokrata értelmiségnek, hogy közösen megfelelhessenek társadalmi felelősségüknek és figyelmeztethessenek az erősödő demokrácia-deficitre.
Arról is beszéltem akkor, hogy a magyar rezsim önmagát „nemzeti oldalnak” nevezve kisajátítja a nemzeti gondolatot, miközben nacionalista politikát folytat. Retorikájában antikapitalistának látszó kifejezéseket használ, miközben semmibe veszi a szegénységben élők millióit. Ez a hangvétel nem áll messze a második világháborút megelőző nemzeti szocialista, fasiszta eszmeiségtől. Magyarország a diktatúra, a náci diktatúra kapujában áll. Közös felelősségünk, hogy ne lépjünk be azon a kapun!
Ma, három évvel később, már ki kell jelentenünk: a korábbi jogállam, annak valamennyi intézménye szinte teljesen kiüresedett, a hatalom maga alá gyűrte a korábbi demokratikus jogállami pilléreket. Magyarország már-már belépett a diktatúra kapuján.
Jó lesz nekünk - üzenik
Mi antifasiszták régóta hangsúlyozzuk: a totálissá vált fasizmust (s tekintsük ezt a szót gyűjtőfogalomnak) csak katonailag győztük le ’45-ben. Eszméje újból és újból megjelenik a különböző társadalmakban, az adott viszonyokhoz igazodva más és más formában. Napjainkban a legtöbb ország vezetése igyekszik fellépni a fasizmus embertelen eszméje ellen. Magyarországon is ezt kellene tennie, ehelyett azt látjuk, hogy a mai kormány a szélsőjobb kottájából játszik. Ha folyamatosan a szélsőjobb programja valósul meg, az ebből származó gondolatok elöntik az országot, észrevétlenül mételyezik lelkünket. S tudjuk, a gondolatok után a tettek következnek.
Néhány éve jártam az ausztriai Hartheimben, ahol a becslések szerint 30 ezer embert öltek meg a náci eutanáziaprogram keretében. Az áldozatok koncentrációs táborok foglyai voltak, sokan betegek és fogyatékosok. A békés kis településen a totális diktatúrát szolgáló náci kormányzati média elhitette a lakosság nagy részével, hogy akiket odavittek elpusztítani, azoknak úgy lesz jó.
Itt Magyarországon is elhitetik velünk – szerencsére még nem élet-halál kérdésben –, miközben a szabad, tiszta választás, a szabad, tiszta népszavazás lehetősége nem biztosított, hogy akkor lesz jó világ, ha állami ellenőrzés alá vonják a médiát, ha felszámolják az önkormányzatokat, ha államosítják az iskolákat és a kórházakat, ha központosítják a közösségi közlekedést, a turizmust és mindent, amit csak lehet, miközben a közpénz felhasználását eltitkolják a polgárok elől, Tudjuk, a diktatúra velejárója a túlzott központosítás. Ebből nem kérünk! Akkor lehetünk igazán boldogok, ha szabadon kibontakozhatnak emberi képességeink, s az élet naposabb oldalára kerültek segítik a többieket.
Régóta mondjuk: a rasszizmus a fasizmus előszobája. Az elmúlt évben a menekültügy kezelésében a magyar kormány hatalma megtartására sok magyar ember lelkében több évtizedre elültette a gyűlölködést, s ennek káros következményeit unokáink is érezni fogják. Tudjuk, hogy a menekültek, a bevándorlók ügye minél hamarabbi, átfogó, érdemi, elsősorban transz-atlanti kezelést sürget. A tehetetlenség, a cselekvőképtelenség a szélsőjobb malmára hajtja a vizet. Közös európai fellépésre volna szükség. Eközben a magyar kormány terroristának bélyegezte a szerencsétlen embereket, így az ellentéteket végzetesen kiélezte. Magyarországon 2016-ban a kormány számottevő menekült nélkül is képes volt kihirdetni a migrációs válsághelyzetet. Mindnyájan tudjuk, a terrorveszélyre hivatkozás az emberekben félelmet kelt, a félelemben élő ember pedig visszahúzódik, képes akár önként lemondani a szabadságjogairól. Intésül hadd mondjam el itt is: 1933-ban a német parlamenti képviselők kétharmada elfogadta a felhatalmazási törvényt, amivel átadták hatalmukat Hitler kormányának, amely megígérte, mindenről tájékoztatni fogja a parlamentet. Így törvényes úton szüntették meg az alkotmányt és vezették be a náci diktatúrát.
Példa emberségből
A menekültek tavalyi megjelenése vízválasztó volt életünkben. Kiderült, ki maradt ember az újabb kori embertelenségben: a Magyarországra érkezett menekülteket több tízezer honfitársunk segítette. Közvetlenül élelemmel, ruhával, szállással látták el őket, gyógyítottak, gyógyszereket adtak, de azok is közéjük tartoztak, akik gyűjtötték, küldték a csomagokat, akik hírt adtak az eseményekről, akik bármilyen támogató akciót szerveztek.
Civilek, civil szervezetek, több ellenzéki párt mutatott példát emberségből. De meg kell említenünk azokat a katolikus és nem katolikus egyháziakat is, akik Ferenc pápa szellemében megnyitották intézményeiket. Így tett a Radnóti-díjas Pannonhalmi Apátság is. Sok megható történetet hallottam a szívből jövő segítségről, magam is átéltem néhány találkozást a Keleti-pályaudvarnál. Úgy vélem, ezzel mindnyájan nemesebbekké váltunk.
Idén 16. alkalommal adtuk át a MEASZ Radnóti Miklós Antirasszista Díját, ismét tudatosíthattuk magunkban: mi is, mindnyájan, hozzá tudunk járulni ahhoz, hogy csökkenjen hazánkban a gyűlölet és végre békességben tudjunk élni egymással. Ez a Radnóti-díj üzenete.
*
(A 16. Radnóti-díj átadási ünnepségen elhangzott beszéd szerkesztett változata)
