Remélem, senki nem fog azzal gyanúsítani, hogy a legcsekélyebb rokonszenv is élne bennem a Jobbik iránt. Veszélyes szélsőjobboldali pártnak tartom, a magyar társadalom tudatos elrontójának, amely ha egyszer bármilyen alkalomból és akár közvetett formában is hatalomra kerülne, rengeteg gondot okozna. Tömérdek bajt. Növelné az ellentéteket, feszültségeket szítana, még jobban tönkremenne a Fidesz által is lezüllesztett gazdaság. Ami ellenben látható, ügyesebb, körmönfontabb párt az Orbánénál, higgadtabban igyekszik politizálni.
Az egyik legutóbbi parlamenti incidens - Vona Gábor és a kormányfő heves indulatúnak látszó személyes, mondanám inkább személyeskedő összecsapása -, egyértelműen jelezte, hogy milyen természetűek is ezek a veszedelmek. A politikában kevésbé járatos tömegekben, kivált a tájékozatlan szavazókban, azt a látszatot kelthetik, hogy a Jobbik az egyik legradikálisabb ellenzéki párt. A bírálataiban kíméletlen, nem fukarkodik a leghevesebb jelzőkkel sem. Amit Vona elmondott Orbán vagyoni viszonyairól, illetve a gyanúról, hogy a kormányfő netán mit is hallgat el jövedelmi forrásairól, egyetértő visszhangot válthat ki, azt a látszatot keltheti, ezek csakugyan „tökös gyerekek”, nem finomkodnak, kimondják azt, amit gondolnak.
Ez a gyakorlat valószínűleg Vona új taktikája: már most, két esztendővel a következő parlamenti választások előtt azzal toborozni, hogy ők nem ravaszkodnak. Holott éppen ezt cselekszik. A képviselő csoportjuk létszámában hozzávetőlegesen úgy egyötöde a Fidesz-KDNP-ének, de vitaszónokaikat úgy választják ki, hogy kulturáltabban, választékosabban szóljanak. Az érveik jobban ülnek, a mondanivalójuknak színesebb a stílusa, ékesebb a megszólalásuk. Náluk aligha történhet meg az, ami a közelmúltban a Fidesznél megesett, hogy az MNB titkosítások törvényjavaslatát olyan honatyával terjesztették elő, aki még olvasni sem tudja a föltehetően nem sokkal korábban a kezébe adott, előre leírt szövegét. És a megannyi névtelen közül azért választották ki őt, hogy bizonyítsák, a tömegben van még tartalékuk.
A Jobbik szónoklatok látszatra szakszerűbbek is, a gyakrabban szereplők hivatásos politikusok benyomását keltik. Vagyis, mintha „igazi” parlamenti életre készültek volna föl. De ez csak az egyik oldala csupán a párt többször is mutatott profizmusának. Meglehet, maga Vona, vagy mellette még néhány más vezető is, alaposabban néz körül a nemzetközi életben, vizsgálgatja a szélsőjobbosok európai gyakorlatát, tudatosan törekszik arra, hogy karakterisztikusabban különbözzenek a bunkóktól. Aligha valószínű, hogy az ő táborukban - még a képviselőik között is - akár arányaiban kevesebb volna az antiszemita, de a nyílt törvényhozási vitákban újabban óvakodnak az olyan botrányos megnyilvánulásoktól, mint amilyen a francia Nemzeti Frontnál tapasztalható, jóllehet már Marine Le Pen is figyelmez arra, lehetőleg kerüljék az apjától megszokott durvaságokat. Vonáék elővigyázatosabbak a lengyel sógoroknál is, maga a pártvezér sokkal úri "emberebbnek" vélhető a jelenlegi Kaczynskinél, aki a háttérből a pártja élén ugyancsak ügyesen és ravaszul irányítja országát. Igen, Vona törekszik arra, hogy a divatos és demokratikus körökben lehetőleg különbözzék a durva szélsőjobboldaliaktól. Vannak benne orbános jellemvonások is, szemfényvesztő az igyekezete a „puha vagy Jenő” elhitetésére.
Kétségtelenül kockázatos vállalkozás, ami járhat azzal a következménnyel is, hogy a hiteles és vérszomjas szélsőjobboldaliak, akik nyíltan is ünnepelgetnek Szálasi évfordulókon, az "új" Jobbikkal nem fogadják el a rokonságot, valamivel csökkentve a remélt voksolók tömegét. De ez a kalkuláció akár kifizetődhet is, csábítva helyettük azokat az elégedetlen fideszeseket, akik viszont Orbán mesterséges visszafogottságát vélik túlságosan erélytelennek, és elégedetlenségükben szívesebben csatlakoznának Vonáékhoz. Nem új és nem eredeti jelenség ez sem, amióta a magát az Európai Néppárthoz kötődő Fidesz ingázik az inkább a mérsékeltek bűvkörében élők és az „odacsapókhoz” fölsorakozni törekvők között. Mindig is volt átjárás a két tábor között, noha azt a jelenséget nagy meggyőzési kísérlettel igyekeztek buzgón tagadni is.
Viszonylag gyors léptekkel közeledve a 2018-as választásokhoz az ingadozás is mind észlelhetőbb lesz. Sőt, talán kissé elhamarkodottan fantáziálva, de a kombinációkból az sem zárható ki teljesen, hogy ha a Fidesz alól végzetesen kicsúsznék a talaj, és az egyszerű többség se jönne be, akár máris fontolgathatnák mindkét oldalról a nyílt vagy álcázott koalíció eshetőségét is.
A sok föltételezés csak még jobban megerősíti azt a szemléletet, hogy a Jobbik, amiként jelenleg politizál, alkalmazkodva minden elképzelhető variációhoz, csakugyan Közép-Európa egyik legveszedelmesebb szélsőjobboldali jelensége lehet. Nem téveszthet meg még az a látszat sem, hogy a pillanatnyilag taktikailag takaréklángon tartott antiszemitizmus, amely természetes állapotában nélkülözhetetlen részeleme a Jobbiknak, szükség esetén ismét kendőzetlenül tér vissza.
Bölcs törekvés Franciaországra figyelni, ahol immár mindössze alig tizennégy hónap van hátra a sorsdöntő elnökválasztásokig, és ott mindez kendőzetlenebbül, kevesebb cicomával mutatkozik meg.
