Ha Nemes Gyulának szerencséje van, akkor itthon is eléggé felspannolja az érdeklődést az a tény, hogy második játékfilmje, a Zero (hadd legyen Zéró, ha már itthon nézzük) egy jelenetét elkészülése után cenzúrázták. A sztorit a rendezőtől tudjuk, Karlovy Varyban mesélte el a nemzetközi fesztiválon bemutatott filmje vetítése mellé. Egy jelenetben a film hőse görögdinnyékre lövöldöz, a dinnyékre olyan politikusok képeit applikálták, mint Merkel, Berlusconi, Putyin és Orbán. De Orbán képét felszólításra ki kellett satíroznia a rendezőnek, különben a teljes gyártási összeget vissza kellett volna fizetnie a támogató Filmalapnak.
A magam részéről azt a satírozást a tavalyi vetítésen kimondottan előnyösnek, többletjelentésűnek éreztem, hiszen a többi felvillanó politikusarc mellett az a dinnyére satírozott paca határozottan feltűnő volt, az ostoba képmutatás metaforáját vitte a jelenetbe. Most, hogy az ügyes pr-fogásnak is beillő tavalyi habverés már lefutott, szinte észre sem venni, hogy természetellenes paca rezeg a vásznon, hiszen Nemes Gyula pillanatonként változtat stílust és formát váratlan, vagy természetellenes módon, Illetve hökkenti meg újabb és újabb ötlettel, váltással a nézőt. Sőt, egy adott pillanatban vérvörös betűkkel kérdi: „Mit bámulsz? Mit ülsz tétlenül?”, majd felszólít: „Menj ki a moziból!”
A film a méhek kihalása s emiatt az emberiség várható pusztulása feletti aggodalomból indul ki, de váratlan afrikai road-movie-záson is túlesve eljut egészen a nemzetközi szinten kirobbanó anarchiáig, városi gerillák semmit nem kímélő fegyveres akcióiig, amelyekben a főszereplő Kovács Krisztián szelíd méztermelőből válik hol elszánt Che Guevara kinézetű forradalmárrá, hol kopaszra nyírt utcai harcossá, majd élesre töltött fegyverrel rohangáló igazságtevővé. Nem egészen pontosan kivehető, hogy mikor kire lődöznek a fegyverek, mert a történet elég zaklatottan, nem mindig követhető utakon halad teljesen ismeretlen célja felé. Hozzávéve, hogy hol színesben, hol fekete-fehérben, hol tán mobillal felvett pillanatnyi dokumentumként pereg a film a közben távozásra is felszólított néző szeme előtt. De régi szabály filmen: anarchia nincs szerelem nélkül, a Zéró méztermelője és egy mobiltársaság fejének lánya (Martina Krátká) egymásba szeret, és egy rozzant tanyán boldogan él, míg egy átjátszótorony erőtere ki nem pusztítja a méheket. A nagy hatalmú apa szerepében Udo Kier mondjuk amolyan G8-as (?) vezérürüként lép fel, aki szimbolikus figurája a méheket meggyilkoló átkos civilizációnak.
Miután a kifehéredő vásznon még az is megjelenik, hogy menjünk ki a moziból, mert a filmet betiltották, a Zéró vetítése ezt követően is zavartalanul folytatódik. Aki tehát kíváncsi arra, milyen egy fél évszázaddal ezelőtti stílusban megejtett mai kísérleti film, az semmi pénzért ne álljon fel. Nyugodtan maradjon a mozizsöllyében, mert nem csak fejbevágós, hanem kellemes meglepetések is érik. A meglepetések között van a méhek közelijeivel összekapcsolt humor, imitált képregényes párbeszéd aranyos szövegbuborékokkal. S az is, hogy Nemes Gyula nem csak hol játékos, hol eszeveszett ötleteket lődöz fel minduntalan, hanem tud megkapóan költői is lenni. A mézben dúskáló szerelmes jelenet a csorgó mézzel és a két szép fiatal testtel emlékezetes, szép pillanata Dobóczy Balázs operatőr sokféle stílust felvillantó munkájának.
A rendező keveri a stílusokat, formákat, mintha a játékos nekivadulásokkal, akcionalista őrültségekkel akarná kibillenteni egyensúlyából a nézőt. Ez az anarchikus akcióözön egy ideig, míg nem válik fáradttá és egyre fárasztóbbá, érdekes időutazással a hatvanas-hetvenes évek filmes avantgárdjának közepébe röpíti a nézőt. De Godard megkésett tanítványaként a rendező annak a régi lázadásnak a hangján nem igazán képes megszólítani a mai nézőt, illetve nem tud valami fontosat, komolyan vehetőt mondani neki. A Zéró nem több, mint egy filmnyelven jól beszélő fickó játékos anarchiája, vagy anarchikus játéka különböző formákkal, rögzítési módszerekkel, a mesélés sztereotípiáinak ironikus használatával. Az látható, hogy Nemes Gyula tehetségesen használja a filmes eszközöket, bátran is megy bele kísérletekbe, de kétséges, hogy ezzel az iránytű nélküli, minden belső művészi fegyelmet félrerúgó, anarchikus ugra-bugrával maga mellé tudja-e állítani a nézőt. Aki mégiscsak valamilyen komolyan vehető támpontot keres. Aki, megeshet, hogy komolyan veszi a film felénél szeme elé pattanó vérvörös betűs feliratot, és bizalmát vesztve tényleg kimegy. (Zéró **)
