Nagy Ervin olyan politikust formál meg, A bajnok című produkcióban, aki éppen többedszerre megnyert egy választást. Körülrajongják. Hozsannázva ünneplik. Bágyatag mosoly van az arcán, miközben látszik, hogy nem figyel, gondolatai máshol járnak. Abbahagyatja egy tévéinterjú felvételét, pedig a csinos riporternő igazán nem izzasztja meg, rutinosan alányalós kérdéseket tesz fel.
Pintér Béla először rendezett a Katona József Színházban, és ahogy szokta, írta is, A bajnok című darabot. Ezúttal szintén erőteljesen megihlette a rögvaló ugyanúgy, mint a színészek, friss, hatásos a produkció, napi poénokkal is teli, kabaré és bohózat elemeket vagányul alkalmazó. Egyszerűen átlátható a sztori, adott egy már többedszerre pozícióba kerülő vidéki polgármester, akinek leszbikus felesége egy olimpiai bajnoknővel csalja őt. A bajnoknő hathatósan részt vett a politikus kampányában, így hozzájárult a győzelméhez, ezért viszont jelentős támogatást kapott, ez pedig a sportsikereit segítette elő.
Mindez így fifti-fifti alapon, az ő szemszögükből rendben is lenne, ha nem lenne már túl nyíltan feltűnő a leszbikus viszony, aminek napvilágra kerülése a jó magyar, toleranciájáról nem éppen híres közéletben, ugye egyáltalán nem előnyös, meg aztán a férfiúi hiúság és féltékenység is működni kezd. Na, ebből aztán lesz haddelhadd! Balhé, tettlegesség, piálás, kábítószerezés és persze mindennek a köz elől való elleplezése.
A dolgot jelentősen bonyolítja, hogy mindez Puccini zenéjére történik. Eredetileg az ő, A köpeny című egyfelvonásos operájának bemutatásáról lett volna szó, persze más szöveggel. De Pintér módszeréhez, ahogy Mohácsi Jánoséhoz szintén, hozzátartozik, hogy a próbák időszakában is írja még a darabot, ami máshogy alakult. Bár Puccini operája is szerelmi háromszög dráma, ami még halállal is végződik, ezúttal azonban nagyon más jellegű a szerelmi háromszög, és a halál is elmarad, mert a jelen közegben valószínűleg tragikusabb az életben maradás. És más Puccini operák zenéjét is használja Kéménczy Antal zenei vezető, aki a színpad jobb oldalán ülve, egy zongorán, igen komoly átéléssel, élvezetesen interpretálja ezeket.
Persze azon nyomban fölvetődik a kérdés, hogy tudnak-e a Katona József Színház színészei Puccinit énekelni? Nem nehéz kitalálni a választ, hogy nem tudnak. A Kolozsvári Állami Magyar Színház színészeinek egy része lényegében tudott, amikor a világhírű Silviu Purcarete a Gianni Schicchi-t rendezte velük. De most nincs szükség ilyen énekesi teljesítményekre, mert egyfajta énekbeszéd az, amit a színészek alkalmaznak. Ezt Pintér Béla már használta tán eddigi legnagyobb sikerében, a Parasztopera előadásában. Nem mondom, hogy akkor nem fordult meg a fejemben, hogy aki nem tud énekelni, az inkább a fürdőszobájában énekeljen, de összességében nem volt ez zavaró, ahogy most sem, mert mindkét esetben az összhatás elementáris, és nincs szükség operai teljesítményekre.
Közszájon forgó pletyka egy igencsak közszereplőről, hogy vele valami hasonló történt. Miközben egyáltalán nem hasonlít hozzá a színész alkata, meg több mindent meg is változtattak, azért felismerhető. És ez felvethet etikai kérdéseket. Lehet-e közszemlére tenni mások magánéletét? Sok tekintetben hajlok a nemleges válaszra. Csakhogy a produkció nem az adott magánéletet taglalja agyba-főbe, hanem vesz egy szituációt, és azt vizsgálja, mi lehet annak a hatása. Ha úgy tetszik, az elleplezés, a hazugság, a nyilvánosság megvezetésének természetrajzát veszi górcső alá.
Rezes Judit, a feleség és Jordán Adél, a sportolónő szerepében FOTÓ: HORVÁTH JUDIT
Lehet morgolódni, lehet trivialitást és primitívséget, közhelyhalmazt emlegetni. De ilyen elemekből mindig is építkezett Pintér, ahogy ezúttal is, ezeket gúnyolja ki, fordítja visszájukra, ezekből formál görbe tükröt és olyan sikeres produkciót, melyre hosszú-hosszú ideig nehéz lesz jegyet szerezni.
