Bár a magyar közönség hajlamos nem intézményekben, hanem megváltó egyéniségekben hinni, őket isteníteni, aztán porba tiporni, most nem Pukli Istvánról van szó. Még csak nem is a pedagógusok és a csatlakozók Parlament előtti tízezreiről, a megváltó és "megváltó" szerepébe kényszerült tömegről. Nem arról, vagy nem csak arról kell beszélnünk, kifullad-e ez a tiltakozás is, mint a teljesen más minőségű korábbi tüntetések. Mert az esernyős mozgalom vagy kifullad, és jön helyette másik, vagy nem fullad ki, és csak a paraplék tízezrei fognak gyarapodni, amelyek alatt az első pillanattól politikai tiltakozás érlelődött. Az csak az első felismerés volt, hogy a Klik a rendszer lényegét testesíti meg, felszámolásának követelése – hiába indokolták szakmai érvekkel - politikai követelés volt. Ezért teljesíthetetlen, a hatalom saját etatista lényegét tagadta volna meg, túl azon, hogy a gyengeség látszatát keltette volna, s ettől irtózik minden tekintélyelvű berendezkedés.
Rendszerellenes, kormánybuktató politikai tiltakozás - a szervezők szándékától függetlenül - akkor lett a szakmai demonstráció, amikor a kormányfőt és az államelnököt bocsánatkérésre szólították fel a Kossuth téren „minden megalázott és kiszolgáltatott ember” nevében. E kétségbeesett, mert "törvényellenes" harcba nem szívesen bocsátkozó, ámde büszke ultimátumra válaszként a miniszterelnök tréfáról, viccről beszél, az államfő meg a Föld vízkészletének apadásáról. Ez a cinikusság csak gerjesztette a tüntetések önmozgása miatt amúgy is radikalizálódó ellenállást.
Nem csak arról kell beszélnünk tehát, hogyan keresi a hatalommal mind elégedetlenebb civil társadalom a maga politikai főutcáját, amelyet előbb-utóbb megtalál, nem válogatva a módszerekben. Óvakodhatnak a szakszervezetek a "törvénytelen sztrájktól". Ki fog itt az orbáni sztrájktörvényről beszélni, amikor a tömegek törvénytelensége lesz hirtelen maga a törvény? Most kezd visszaütni a demokratikus intézményrendszer orbáni felszámolása. Az érdekegyeztetési mechanizmusok eltörlése, az értelmetlen központosítás, az emberi és közösségi autonómia kiirtása. A polgárok semmibe vétele.
A kérdés az, eljött-e már az ideje annak, hogy a „megalázott és kiszolgáltatott emberek” már nem akarják elviselni a vegetálást a hatalom gazdatestén. Ezért amiről igazán beszélnünk kell, hogy az orbáni hatalom megindult a lejtőn. Hogy a kormányfő már nem tud újat mondani. Hogy mind több Fidesz-szavazó frusztrálódik. Hogy mind többen forgolódnak a damaszkuszi úton. Hogy a hatalom már nem csak komikus, hanem szánalmas, erkölcsileg méltatlan az ország vezetésére.
Lehet mondani, Orbán akkor bukott meg először, amikor megpuccsolta a kiforratlan III. Köztársaságot. Amikor elbizakodott lett, s azt gondolta, tekintélyelvűként a parlamentáris Európa részeként életképes lehet. Másodszor akkor bukott meg, amikor autoriter természetéből adódóan terjeszkedni akart és kényszerült. Amikor államférfinak képzelve magát egész Európát a saját képére akarta formálni. És, valóban: csak az menthetné meg, ha Európa hirtelen szélsőjobboldali fordulatot venne. De még akkor is kérdés volna: mennyire maradna egy jobboldali Európa parlamentáris keretek között. Kifulladt a kormányfő Európát megmentő retorikája, pedig azt gondolta, a migránsokkal gerjesztett félelem kitart 2018-ig. Minden jel szerint nem fog, és a következő propagandaháború nem biztos, hogy sikeres lesz.
A NER kívül-belül a végét járja, valahol a Kádár-rendszer utolsó évtizedében vagyunk. Arról kell tehát beszélnünk, mi lesz a bukása után. Hogy ne kezdjünk felkészületlenül újra bele. A IV. Köztársaságról kell beszélnünk.
