Most lenne csak igazán szüksége megint Orbán Viktornak egy Békemenetre, hogy újra azt érezhesse: a tömeg mögötte áll. Mert március 15-én az ellenkezőjét tapasztalhatta; miközben szűkíteni kellett a rajongók számára kijelölt helyet a Nemzeti Múzeum előtt – hogy nagyobbnak lehessen láttatni a kormánypárti tábort -, a délutáni demonstráción több tízezren verődtek össze, jelentősebb szervezés és pénz nélkül is. A miniszterelnöknek új jelenséggel kellett szembenéznie, azzal tudniillik hogy az erő nem feltétlenül van már vele. Már amennyiben a civil társadalmat erőként tételezzük. És annak kell, hiszen az a sokaság, amely az ünnep alkalmából, a mostoha időjárás ellenére elment a rendezvényre, tüntetni akart a jelenlétével. Tüntetni a kormányzat politikája ellen.
Nem tudom egy pillanatra is megrendült-e Orbán a tízezrek láttán, összeugrott-e a gyomra, amikor Pukli István minden megfélemlített és megalázott ember nevében, ultimátumot megfogalmazva bocsánatkérésre szólította fel. De akár igen, akár nem, még szerencsésnek is mondhatta magát, szerencsésnek abban az értelemben, hogy a délutáni szónokok és demonstrálók nem reagáltak a délelőtti szélsőséges kijelentéseire. Főleg azokra, amelyek az 1919-es hagyományokra utalt, mintegy lekommunistázva mindenkit, aki a magyar kormányt bírálja. Eljutott-e egyáltalán Orbánhoz a fő üzenet, ami talán bizonytalanságot is okozhat benne, azaz: nem félnek tőle. Nem félnek a hatalomtól. De persze bennünk, örök bizonytalankodókban fölmerül a kérdés: történt-e kedden olyasmi a Kossuth téren, amitől a kormányfőnek tartania kell? Az az ultimátum, amit Pukli István megfogalmazott, az a fenyegetettség, amely a polgári engedetlenség és a sztrájk vegyes felvágottját helyezte kilátásba, okoz-e tényleges riadalmat a kormányzati oldal bármely szereplőjében? Volt-e olyan súlyuk a szavaknak, amelyek meghátrálásra késztetik a hatalom képviselőit? Afelől kétségem sincs: sem Orbán Viktor, sem Áder János nem fog bocsánatot kérni, ezt a követelést biztosan nem veszik komolyan. De vajon a hó végére tervezett, de érezhetően nem egészen kimunkált egyórás sztrájk hatásos fegyver-e a demonstrálók – a társadalom többsége – kezében? Tudjuk: Orbán csak akkor késztethető lépésre, pontosabban meghátrálásra, ha igazi erővel találja magát szemben. És igen: a márciusi tömeg imponálóan nagy volt és imponálóan magabiztos. Magabiztos a tekintetben, hogy akcióra várt és akciót vár. Pukli István magasra tette a lécet, amikor beígérte: nagy horderejű bejelentése lesz március 15-én. Nos, tartok tőle, az ami elhangzott és bejelentetett, nem okoz fejfájást a Fidesz elnökének. Ezek az eltervezett cselekvések első megközelítésben nem tűnnek elég hatékonynak, kicsit olyanok, mint a Kossuth Lajos azt üzente című nóta, azaz majd akkor mozdulunk és teszünk a magyar szabadságért, ha Kossuth újra üzen.
De: lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy oly nagy ma már a Fidesszel szembeni elégedetlenség, amely cselekvésre készteti a többséget. Azt a civil társadalmat, amelyet – bármennyire is ezt akarja láttatni Orbán – nem az ellenzéki pártok, hanem a kilátástalan helyzet mozgat. A kilátástalan helyzetbe került oktatás, a kilátástalan helyzetbe került egészségügy és csak ezek együttese mondatja ki a politikai összegzést: a kilátástalan helyzetbe került demokrácia. Lehetséges, hogy ennek az alulról szerveződő mozgalomnak már sokkal erősebb a sodrása, mint azt feltételezem; képes félresöpörni, vagy inkább magába szippantani az eddig tehetetlenül vergődő ellenzéki pártokat, képes felszívni az összes elégedetlenkedőt. És akkor tényleg lesz mitől félnie Orbán Viktornak.
Persze addig is, amíg az első egyórás tiltakozás megmutatja a maga erejét – és remélem nem a gyengeségét - , magunknak is fel kell tennünk a kérdést: kell-e félnünk Orbán Viktortól? Attól az Orbán Viktortól, akiknek március 15-én szájkosarak és torkolattüzek jutnak az eszébe, ha Brüsszelről, vagy a nemzetközi sajtóról beszél. Attól az Orbán Viktortól, aki Magyarország elleni összeesküvésekről beszél az Európai Unió kapcsán és attól az Orbán Viktortól, aki – szörnyű reminiszcenciákat ébresztve – tudatosan, vagy tudattalanul gazdaállatokról szónokol az ellenzék és Brüsszel kapcsán? Ez az Orbán Viktor tényleg félelemkeltő, a szónak abban az értelmében, hogy immár követhetetlen, vagy csak színészi eszközöket használva kelt félelmet. Erre a kérdésre sem tudom a választ, mint ahogy arra sem, hogy maga Brüsszel – jelentsen ez bárkit – meddig tűri a sorozatos támadásokat. Az biztos, a világ sok országában figyelik aggályokkal telten a magyar miniszterelnököt, illetve azt, amint tör előre a kontinensen és a kontinensen túl is a szélsőjobb. Magyarországon, mostanság már nem; hogyan is törhetne, amikor mondandóját, retorikáját maga a kormányzó párt vette át. Ma jószerivel nincs erőteljesebb hang e téren Orbán Viktorénál, nincs senki, aki több harci kifejezést használ, mint ő. És ha erre gondolok, igenis van mitől félni: felelőtlen politikusok sokszor sodorták már ezt az országot és népét lehetetlen helyzetbe. A mostani magyar miniszterelnök mozgása pedig egyre kiszámíthatatlanabb, csak abban bízhatunk, hogy lesz aki megálljt parancsol neki. Például azok, akik kedden büszkén vonultak az Andrássy úton és feltüzelve távoztak a Kossuth térről. Abban a biztos hitben, hogy nem félnek a farkastól.
Elbert János - a dráma fordítója - után szabadon: Orbán Viktor Farkastól.
