- Csak úgy szállt a méreg a munkásokra

Szinte mindennapos volt, hogy tetőtől talpig azbesztcement-porral borítva dolgoztak a munkások a selypi eternitgyárban annak ellenére, hogy az üzem volt vezetőinek állítása szerint a mérgező azbeszt feldolgozása és az azbesztcementből készült termékek előállítása során végig zárt technológiát alkalmaztak. A gyár korábbi vezetőit egy hónapja tanúként hallgatták meg abban a perben, amelyet az egykori üzem közelében élő, azbesztózis következtében kialakult mezoteliómában (gyógyíthatatlan mellhártyadaganat) szenvedő emberek indítottak az állam ellen. Segítségükkel betekintést nyerhettünk a múltba, a gyár működésének mindennapjaiba, ám beszámolóik során sokszor ellentmondásba keveredtek. A tárgyalásról szóló cikkünk megjelenése után több megkeresés is érkezett hozzánk olyan emberektől, akik ugyancsak az üzemben dolgoztak, egyszerű gyári munkásként, és teljesen másképpen emlékeznek a részletekre.

Az eternitgyár több évtizeden át működött a Heves megyei Lőrinci és Zagyvaszántó határában, a selypi medencében, s annak ellenére, hogy az illetékesek már az 1980-as évek vége felé tisztában voltak azzal, hogy az azbeszt mennyire veszélyes, az üzemet csak 2004-ben zárták be végleg. Az azbesztet, mivel jó szigetelőanyag, a '60-70'-es években, de még ezt követően is előszeretettel alkalmazták tűz-, hő- és zajvédelemre is, az azbesztcementből pedig többféle terméket, csöveket vagy palatetőt gyártottak. Maga a nyers azbeszt szálas, apró, tűszerű kristályokból álló anyag. A szabad szemmel nem látható szilánkok a levegőbe kerülve és belélegezve karmokként tapadnak meg az ember mellhártyáján, ahol betokozódnak, és 10-20, de akár 30 évnyi lappangási idő után kezd el tüneteket produkálni az akkor már gyógyíthatatlan daganat.

A betegek - akik egyébként soha nem dolgoztak a gyárban - éppen ezért perlik az államot, az üzem ugyanis, amikor az azbesztrostok a tüdejükbe kerülhetett, még állami tulajdonban volt. A per lassan halad: az ügy 2014 nyarán indult, a betegek egészségi állapota miatt gyorsított eljárást rendeltek el, hiába, jelenleg hónapok óta a bizonyítási eljárás zajlik. Azt kellene bizonyítani, hogy a halálos kórt okozó azbesztrostok valóban közvetlenül az eternitgyárból származtak, nem pedig mondjuk egy, a padláson megsérült paladarabból. A lehetetlennek tűnő feladat megoldásában sokat segítene, ha az ÁNTSZ átfogó, részletes vizsgálatban derítené ki, hogy valóban a gyár korábbi működése hozható kapcsolatba a selypi medencében tapasztalt - és statisztikai adatokkal is alátámasztott - nagyszámú daganatos megbetegedésekkel. Úgy tudjuk, az illetékes hatóságok még nem léptek ez ügyben, tavaly csak egy leíró szakértői vélemény született, amely mindössze valószínűsíti az összefüggést.

Kevés volt a pormaszk

A perben addig is tanúvallomások alapján próbálnak fényt deríteni arra, hogy azbeszt, illetve azbesztes cementpor kikerülhetett-e a gyár területéről. Az állami oldal szerint ilyen nem történhetett meg, s a februárban meghallgatott volt gyári vezetők is azt állították, hogy a zárt rendszer miatt csak minimális mennyiségben kerülhetett ki veszélyes anyag. A nyers azbeszt feldolgozásánál pedig folyadékos technológiát alkalmaztak (a tömény azbesztet vízzel keverték), így szerintük a kiporzás már ebben a fázisban is csekély volt. Sok kérdés felmerült a gyárban zajló munkával kapcsolatban, az egykori vezetők bírósági meghallgatása után három volt dolgozó vállalkozott arra, hogy lapunknak mesél arról, hogyan, s milyen körülmények között dolgoztak.

Azt mindhárman már beszélgetésünk elején leszögezték: úgy vélik, feletteseik többsége sem volt tisztában azzal, milyen veszélyes anyaggal dolgoznak a gyárban, ők is ugyanúgy a munkások között voltak, segítettek, ha kellett. Házigazdánk, Cs. Lászlóné elmondta: nem okolná kizárólag a vezetőséget, ám tény, felelőtlenek voltak, "hiába szívták velünk együtt a port". Bár a munkaruha viselése mindenki számára kötelező volt, nem voltak szigorú előírások, csupán annyi, hogy munka közben mindenki viseljen pormaszkot, sisakot, a munkaruhában pedig tilos volt elhagyni a gyárat. Ezeket azonban szinte soha nem ellenőrizték, Cs. Lászlóné azt mondta, az is előfordult, hogy ha valamiért haza kellett szaladniuk, simán kiengedték őket, s az üzemi orvoshoz is mindig munkaruhába jártak ki.

Az eternitgyár másik volt dolgozója - azt kérte, a cikkben nevezzük csak Máriának - pedig arról számolt be, hogy a pormaszkot még ha akarták volna, akkor sem tudták volna szabályszerűen használni, mert nem volt belőle elég. Mária 1971-től dolgozott a gyárban 25 éven át, állítása szerint sosem volt raktáron elég maszk, amelyből szinte naponta új kellett volna, olyan gyorsan bepiszkolódott a sok azbesztcement-portól. "Amikor mentünk, mindig morgás volt belőle. Azt mondták, nincs annyi maszk, hogy ilyen gyakran cserélgessük" - emlékszik vissza Mária. Feladatai közé tartozott, hogy az azbesztcementből készült csövek esztergálása után keletkezett hulladékot kollégáival együtt összeseperje. "Egész nap szállt a por. Estére mindannyian úgy berekedtünk, hogy alig volt hangunk".

Harmadik beszélgetőpartnerünk, Magdi 1973-ban került a gyárba. Állítása szerint a dolgozóknak megpróbálták kialakítani az úgynevezett fekete-fehér szekrényeket, ami azt jelentette, hogy minden munkásnak két öltözőszekrénye volt, az egyikben a munkaruhát, a másikban az utcai ruhát tartották. Ám mivel a két szekrény egymás mellett volt, nehezen lehetett kivédeni, hogy az utcai ruha ne piszkolódjon be. Az azbesztcementes munkaruhát pedig szinte mindenki otthon mosta. Brém Ernő - aki 1995-től a gyár vállalati biztosa volt - a tárgyaláson azt állította, hogy 2000-től saját üzemi mosodát működtettek, a munkaruhákat senki nem vihette haza. Magdi azonban arra emlékszik, hogy a gyári mosodában csak az esztergályosok ruháját mosták, a többiek továbbra is otthon tisztították munkaruháikat.

Halmokban állt a sitt

Vagyis az azbesztcementes por, de akár a nyers azbesztből származó maradványok is kikerülhettek a gyárból. A mérgező anyagot zsákokban hozták az üzembe, amelyeket egészen a '90-es évekig a munkásokkal vágattak fel, az azbesztet pedig az úgynevezett foszlatóba öntötték. A foszlatott anyag futószalagon jött ki a gépből, amelyet ugyancsak a munkások lapátoltak tartályba, majd ezután következett a "vizes feldolgozás". "Kézzel ráztuk ki a zsákokat, csak úgy dőlt a por. Volt, hogy alig bírta a tartály, úgy kellett belelökdösni a vízbe" - meséli Mária. Ezen a technológián - a volt vezetők vallomása szerint - a '90-es években változtattak, megszűnt a kézi feldolgozás, erre azonban a dolgozók nem emlékeznek, szerintük amíg ők ott dolgoztak, nem volt olyan időszak, hogy valakinek ne kellett volna érintkeznie a nyers azbeszttel.

A gyári vezetők korábban hangsúlyozták: minden főegységnél portalanító berendezések voltak kiépítve, ezek azonban Magdi visszaemlékezései szerint nem mindig működtek megfelelően (többször le kellett állni a munkával, akkora por volt, hogy levegőt is alig tudtak venni), és amikor jól működtek, akkor sem tudtak mindent felszívni. A kész termékek esztergálása után keletkezett azbesztcement-port és törmeléket a munkásoknak kellett összeszedniük, de a portalanító berendezésekben összegyűlt hulladékot is kézzel kellett kiüríteniük. A sittet nyitott konténerekben szállították az udvarra, ahol tárolóba öntötték. "Az sem volt letakarva. Nem volt nagy tároló, hamar megtelt. Viszonylag gyakran ürítették, de amikor már túl sok volt benne a törmelék, kicsit összébb kellett lapátolni, hogy magasabb legyen a halom" - mondta Mária.

A nyers azbeszt sokáig papírzsákokban érkezett, majd áttértek a műszaki szövetből készült zsákokra. A kiürített zsákok egy részét összekötözték és elégették, de a '80-as évek végéig megengedték, hogy a dolgozók haza is vigyenek annyit, amennyire csak szükségük volt. Magdi szerint sokan terményeket tartottak az azbesztes zsákokban, Cs. Lászlóné pedig úgy emlékszik, voltak, akik táskát varrtak belőle. De a törmelékekből is vittek haza bőven, szigetelőanyagnak. Volt olyan is, aki a baromfiudvar talaját azzal döngölte le. "Akkor viszont már nem vihettünk haza semmit, amikor kiderült, mennyire veszélyes az azbeszt" - emlékeztetett Mária. Külföldön ekkor már rég leállították az azbesztfeldolgozást és számolták fel az ilyen üzemeket, Magyarországon azonban csak bő évtizeddel később, 1988-ban rögzítették hivatalosan, hogy az azbeszt bizonyítottan rákkeltő (ettől függetlenül az üzemek még 10-15 évig tovább működtek).

Nem gondolták, hogy baj lehet

Ezt követően a dolgozókat rendszeresen küldték szűrővizsgálatokra, ám nyilatkozóink szerint még ekkor is nagyon keveset tudtak a mérgező anyagról, úgy emlékeznek, az üzemben sem kaptak teljes körű tájékoztatást. "Nem is igazán foglalkoztunk ezzel - meséli Cs. Lászlóné -, semmi félelemérzés nem volt bennünk, nem gondoltuk, hogy bajunk lehet. Olyan volt, mintha csak cukorral dolgoztunk volna". Pedig voltak aggasztó jelek: a munkások közül többnek hirtelen romlott az egészségi állapota, és a gyár közvetlen közelében lévő kertekben szinte semmi nem termett meg. "Még ott is ettünk, jaj Istenem - folytatja Cs. Lászlóné. - Pedig volt étkező a gyárban, de alig volt időnk kimenni. Inkább ott ettünk, porosan, és még nevettünk is rajta".

Mindhármuk szervezetébe bekerült az azbeszt, de ezt csak később tudták meg. Az orvosi ellenőrzések után készült leleteket ugyanis sosem kapták meg, azokat rögtön a gyárigazgatónak küldték, aki vagy felvilágosította az érintetteket, vagy nem. Mária szerint a vezetőség próbálta eltitkolni, az orvosi papírokat rejtegették előlük. Magdi később csak betegjogi képviselő közbenjárásával kaphatta meg a leleteket. De nem csinált botrányt. "Örült az ember, hogy munkája van, és még közel is volt. Most sem akarok pereskedni, csak annyi kell, hogy ne legyek rosszabbul" - mondta. Amikor Máriánál is kiderült, hogy a szervezetében van az azbeszt, őt előnyugdíjba küldték, majd kijárta, hogy kapjon kártérítést. Kapott is, 100 ezer forintot. Igaz, az a '90-es évek közepén még "jó pénz" volt, mondja. Cs. Lászlóné inkább a fiáért aggódik, 37 éves, és bár soha nem dolgozott a gyárban, bizonyítottan azbesztózisban szenved. "Folyamatosan immunerősítőket szed. Akiknek nem elég erős az immunrendszerük, azokat dönti le inkább".