Boross Péter, akinek volt némi szerepe az MDF szétverésében, fel-feltűnik a közélet színpadán és mindent megtesz, hogy el ne tűnjön onnan. Kár. Jobb volna, ha visszahúzódva sebeit nyalogatná, s nem szólalna meg, rendszerint rossz ügyek lelkes védelmezőjeként. Igaz, nehéz megszokni, ha a nem is oly rég reflektorok fényében megszólaló személy rádöbben, hogy az ő ideje lejárt. Elgondolkodhatna, mivé lett Antall József nélkül. Aki egy kicsit is emlékezik a múltra, szánakozva szemléli a fiatalabbak között buzgón tempózó „nagy öreget”, aki tényleg megöregedett, de nem nagy, hanem egyre kisebb. Szomorú szerep, gyászos látvány. Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna – így a régi rómaiak. Boross Péter azonban nem fogadja meg a tanácsot: beszél-beszél, avatásról avatásra fut, harmonikusan beleilleszkedik a rendszerbe, s nem akarja tudomásul venni, hogy csak díszpinty egy hamisan hangicsáló madárcsapatban - szárnyak nélkül. Azt hiszi fölszállt, holott csak a sárban csapkod. Illenék kievickélnie, de a hiúsága, mohó szereplési vágya nem engedi, pedig elmúlik a világ dicsősége.
