Azért lesz valami szomorú bája annak, amint kedden, a Nemzeti Múzeum lépcsőjén egy jobboldali, tekintélyelvű „új-arisztokrata” fog megemlékezni a polgári forradalom évfordulójáról, a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméiről. Egy olyan országban, ahol mind kevesebb a polgári szabadság, a polgári egyenlőség, a polgári testvériség. Egy olyan országban, amelynek vezetője volt annyira okos politikus, hogy kihasználja a nyugati demokrácia zavarodott toporgását, de nem bizonyult olyan bölcs államférfinak, hogy ne a jobboldali autoriter árral - még inkább az ár előtt -, hanem az ár ellen ússzon.
A magyar kormányfő porszem, de karizmatikus porszem a (nyugati) világban. Felsejlenek itt kősziklák is. Tömegek által ünnepelt önjelölt messiások, amint éppen azt kiabálják a politikai szószékekről, amit a tömegek hallani akarnak, és éppen úgy kiabálnak, ahogyan azt a tömeg hallani szeretné. A nép nevében zeng a „feszítsd meg a demokráciát!”. A populista inga éppen meghatározóan jobbra tart. Túlságosan is kileng, bár ezért nem a kiátkozott, de meg nem értett populus a felelős, inkább az azt kihasználó „új-arisztokrácia”. Mit tegyünk, ők is csupán esendő emberek.
Latin-Amerikában lassan kimúlik a baloldali populista államok sikere. Brazíliában botladozik a kormányzás, Argentínában jobboldali lett az elnök. Bolíviában a választók nem engedték 2025-ig hatalmába bebetonozni az államfőt, jövőre Ecuadorban is leköszön a baloldali elnök. Venezuelában Hugo Chávez utódát népszavazással távolítanák el. A legszilárdabb demokráciában, az Egyesült Államokban egy Donald Trump az elnökség közelébe kerülhet. Ő azért vonz tömegeket, mert a zsigerekre hatva kihasználja azok dühét, akiknek a helyzete az utóbbi negyven évben nem javult. Rombolási vágy ez, a társadalom rombolásának ösztöne. A demokrata oldalon hasonlóan dühös csoport áll a „demokratikus szocialista" Bernie Sanders mögött. Ő a nagy, gondoskodó államban látja a megváltást, míg Trump a republikánusok minél kisebb államát hirdeti. Két szélsőség, bár a demokraták kevésbé csúsztak el balra, mint a republikánusok a másik irányba. Hillary Clinton a középutas vészkijáratot keresi, amikor sokkal európaibb Amerikát ígér.
A demokraták több Európát akarnak, de milyen Európa az, amelynek Uniója maga is lassan az egoisták klubjává süllyed, amely csak kóvályog. Már túljutott az első stroke-on, és ami történik, az a legborzasztóbb, ami csak történhet. Miközben a fejrázáshoz artikulálni próbálja a hangokat, már hozzászokott a parlamenti demokrácia féloldali bénaságához, a szélsőjobb mind tömegesebb jelenlétéhez. A szélsőség benn ül a parlamentekben, euroszkeptikusok papolnak az Európa Házában - Európa ellen. Az Unió perifériáján is kevésnek tűnik már a nemzetállami nacionalizmus, erősödik a jobboldali nemzeti radikalizmus.
Franciaországban pedig új, konzervatív értelmiségi kör jelent meg. Gondolkodók, filozófusok, a neo-reakcionáriusok, akik kétségbe vonják az eddigi liberális állam felfogását, a multikulturalizmust. Fel kell hagyni a politikailag korrekt beszéddel, ki kell söpörni a progresszivitás illúzióját, a valóság tagadását. Mintha Orbán hangját verné vissza a Szajna-part: "nevezzük a macskát macskának, a zsidót zsidónak, az arabot arabnak". (A krumplileves meg legyen krumplileves.) A neo-reakcionáriusok közül sokan a szélsőbaloldali mozgalmak képviselői voltak 1968-ban - ma minden hiba forrásának 1968-at tartják, amelynek értékei, bukása ellenére mára megmételyezték a társadalmat. A neo-reakcionáriusok kritikusai védik, ami védhető: mindent kiüresítenek, a köztársaságot, a felvilágosodást, a nemzetet, a laicizmust, a feminizmust - ezek üres szavak. Az újkonzervatívok példaképe Vlagyimir Putyin Oroszországa, az autoriter társadalom nosztalgiája, a férfiasság, a hatalom. A politikailag, morálisan meghasonlott, hisztérikus baloldal tehetetlen, kerüli a kínos kérdéseket, mert nincs rájuk válasza. Marad a baloldali dogma kalodája.
Tévednek azonban, akik szerint mindez nem más, mint a francia forradalom óta élő bal-jobb megosztottság XXI. századi harca. Sokkal mélyebb ez az árok. Racionalizmus és irracionalizmus ellentéte látszik itt feltámadni, nem véletlenül és nem is oktalanul emlékeztetnek sokan a hitleri nemzetiszocialista forradalom, vagy a sztálinista állam-racionalizmus túlhajtott irracionalizmusára. Emlékezhetünk és emlékeztethetünk, de ez csak emlék, nem a mai valóság. A kapitalizmus és a polgári demokrácia kettőse akkor felülkerekedett, de mára ez a páros került válságba. Akkorra, amikorra a kisebbségek (az arisztokrácia) által kormányzott társadalmakból és államokból átléptünk a többség által kormányzott (vagy inkább uralt) társadalmakba és államokba. A demokrácia, mint többségi uralom most vált általánosan elfogadottá. Tőke és társadalom második világháború utáni jóléti államban megtestesülő kiegyezése felbomlott, az eddigi demokratikus politikai keretekbe pedig nem sikerül beszuszakolni a tömeggé lett hajdani osztályokat. A tőkének meg majdnem mindegy, diktatúrákban is egész jól elvan.
Ez a tömeg készül az ész újabb trónfosztására, a nevükben ordítozó „,új arisztokrácia", új uralkodó kisebbség hatalomba ültetésére. A Nyugat nagy tömegei minden jel szerint beleuntak a rációba, irracionalizmus zárná le a nyugati felvilágosodás ötszáz évét.
Rohanunk a káoszba, a rombolásba.
