A legfelül lévő királynő és a nincstelenek között élő féltestvére históriája. Naná, hogy az elején halvány dunsztjuk sincs arról, hogy bármi közük van egymáshoz, az ilyesmi romantikus körülmények között, egy lázas hevülettel előadott duett kíséretében szokott leginkább kiderülni. Amikor egyértelművé válik, hogy a szereplőknek, akik ezt bizonyos mértékig leplezni igyekeztek, mily nagy is a lelkük, meg a múltjuk.
Michael Kunze és Lévay Szilveszter premiert negyedszerre tart a Budapesti Operettszínház. Volt már történelmi téma, az Elisabeth, a Mozart inkább a zseni és a magánélete „mondakör” körül kering, a Rebecca pedig horrormusical, ami ritkaságszámba megy, de azért vigyáz arra, hogy senki ne hunyjon el a hatására szívszélhűdésben a nézőtéren.
Ha valaki netán ebből az enyhén ironikus mondatból arra következtetne, hogy nem tartom ezeket a musicaleket túlzottan mélyen szántóaknak, akkor az illetőt nem cáfolnám különösebben. Ugyanakkor az is igaz, hogy ezek a darabok viszonylag a felszínen fontos témákat azért karistolnak, amikkel azonosulni tud a publikum, ha nem vár a színháztól fene nagy megrendülést, de ennek imitációját azért szereti.
A Marie Antoinette kétségtelenül beszél például arról, hogy sok tekintetben a vakszerencsén múlik az, hogy az élet napos, vagy fölöttébb árnyékos oldalára kerülünk-e. Beszél erről Örkény István is, a Pisti a vérzivatarban című drámájában, ahol azt taglalja, mennyire a véletlenen múlik, hogy valaki hóhér lesz, vagy áldozat. Ő azonban ezt tényleg dermesztő jeleneteken keresztül mutatja be, míg a mi szerzőpárosunk inkább lazán eljátszik a gondolattal. És a produkció is eltalál valamit ezzel, kimondatlanul is, hiszen egy olyan országban, ahol mind szélesebbre nyílik az olló a kevés gazdag, és az egyre inkább elszegényedők, a valóban akár a nincstelen sorba jutók között, sokan szeretik azt látni, hogy nagyon lentről abszolút föl lehet törni, és igen föntről pillanatok alatt egészen le lehet kerülni. Ilyenkor jó látni egy forradalmi tömeget is a színpadon, ha ez nem is olyan heves és mindent elsöprő, mint például a Marat halála kaposvári előadásában, amikor az elmegyógyintézet ápoltjai francia forradalmat játszottak. Akkor, legalábbis az előadás alatt, félni lehetett tőlük, hogy elárasztják a nézőteret, majd az utcákat, aztán az országot, és lázas felhevültségükben, felháborodásukban megdöntenek, elsöpörnek minden fennállót. És még az is érződött, hogy a színészek ugyanezt szeretnék, ez plusz aranyfedezetet adott az alakításuknak.
Most ezt nem érzem, de mégis tán a legintenzívebb jelenet, amikor a forradalmi tömeg énekel, és azért hat a felindultság, benne van az elkeseredettség, a kisemmizettség és a változtatási szándék. Ebben az esetben hat a felsrófolt hangerő is, ami iránt amúgy egy idő után immunis lesz az ember, vagy ideges lesz tőle, mert eléggé érthetetlen, hogy még a szerelmi jeleneteket is miért kell falrepesztően énekelni. Szabó P. Szilveszter Orleans-i Lajos Fülöpként már rögtön úgy indítja az előadást, hogy kapásból a „plafonon” van, maximálisra srófolja a hangerejét, gyűlölködik és intrikál, ahogy belefér, mindezt persze talpig feketében, hogy azon nyomban a napnál világosabb legyen, nem a világ legjobb emberéről van szó. Innen már nem nagyon lehet tovább fokozni semmit, az egész előadás roppant intenzív, gyakran a gesztusok is olyanok, hogy a legutolsó sorban is túlzóaknak tűnhetnek. Már egyszer szinte leszoktak erről az Operettszínházban, szívós, szisztematikus munkával. Tán nem bíznak eléggé a darabban, amire azért lássuk be, van ok.
Még így, átdolgozott formájában is, kissé keszekusza a történet, a zene pedig jobbára könnyed, mégsem állítható, hogy egyszerűen megjegyezhető, fütyülhető dallamok vannak benne, melyekből ripsz-ropsz sláger lesz. De az egész összességében mégis hatásos, és azt az érzést kelti, hogy fölöttébb fontos dolgokról beszél, és egy bizonyos szinten tényleg beszél is. A siker titka valószínűleg az, Japántól Németországig, hogy sokak éppen erre a szintre vevők.
A címszerep pedig nyilvánvalóan jutalomjáték, az általam látott szereposztásban Polyák Lillának, aki maximálisan él is vele. Lehet szép ruhákban parádézó, magabiztos, némileg fölényes nő, és összeomolhat totálisan, majd eljuthat a tragikus végig. Gubik Petra a rongyokban megjelenő nincstelen féltestvér, aki amint forradalmárrá válik, jobban öltözött is lesz, hogy nőiességben is összemérhesse a versenyt Marie Antoinette-vel. Mészáros Árpád Zsolt papucsférj, tutyimutyi XVI. Lajos. Gömöri András Máté energikusan odaadó szerető. Makláry László igencsak pörgős ritmust diktál a zenekarnak, és ő sem fogja vissza a hangerőt. Kerényi Miklós Gábor rendező profi, pontosan tudja, hogy mi a siker. És sikert csinál.
