Ahhoz képest, hogy igaz eseményeken alapul a Csokoládé című életrajzi film, a történet igyekszik nem túl komoly fájdalmakat okozni a nézőknek. Pedig valószínűleg lenne mivel, ugyanis a film főhőse az első fekete bőrű bohóc, aki Csokoládé becenéven Franciaországban cirkuszporondra léphetett és a bőrszíne miatt nem csak óriási népszerűséget szerzett, hanem megalázó helyzetekbe is keveredett.
A francia filmnapok programjában érkezett a magyar mozikba Roschdy Zem rendezése. Zem elsőfilmes rendezőnek számít, noha színészként veteránnak mondható, rengeteg szerepben állt kamera elé. Többszörös César-díjra jelölt, és 2006-ban A dicsőség arcai című filmjéért Cannes-ban legjobb színész díjat nyert. Első filmrendezésén erősen érződik is a színészi munka iránti különleges érzékenysége, ami magának a filmnek nem mindig tesz igazán jót. Egy erős, kemény, az emberi méltóságot érintő témából ugyanis amolyan ellágyulós, szívhez szóló, hol nevettető, hol könnyzacskókra apelláló sztorit kerekít ki a vásznon, az érzelmes meséket kedvelő nézők legnagyobb örömére. Ugyanakkor két remek színészi alakítással is meglepi a közönséget. A két főszereplő belső eleganciájának köszönhető, hogy csak érzelgős a film, de nem hamis vagy hazudós. Az éjfekete bőrű Omar Sy ragyogó pillantása, életteli, vidám személyisége, szinte gyermekien ártatlan naivitása lefegyverző a Csokoládénak becézett néger bohóc szerepében. A legkisebb ravaszság sincs a karakterében, mintha a természet gyermekeként fel sem fogná, hogy a társadalom, amely körülveszi, imád tapsolni neki, de valójában nem nézi embernek.
Az első franciaországi néger bohóc alakítóját, Omar Syt a mozinézők az Életrevalók börtönből szabadult fiatal srácaként szerették meg Európa-szerte. Bohóc szerepében is a korábbihoz hasonlóan mély és szoros barátság fűzi egy nála társadalmilag feljebb álló, idősebb férfihez, a mesteréhez, aki kiemeli a szinte szó szerint érthető állati sorból. Aki kiemeli Csokoládét a porond művészeinek csúcsára, a francia cirkuszművészet egykori híressége, Footit bohóc. Az ő figurája James Thiérrée játékában súlyos, komor egyéniség, aki pontosan érti a nevettetés összetett lényegét, a bohóc sors igazi tétjét, a cirkusz éltető és gyilkos sugárzását. Mint foglalkozása tehetséges profija, ő látja meg a vándorcirkusz rongyos sátrában fellépő néger fiú tehetségét.
Az alapszituáció a szokásos: a fekete bőrű ugra-bugra fiút épp olyan állatnak tekinti a környezete, mint a majmot, „akivel” fellép, s aki mellett eljátssza ő a veszedelmes vadmajmot. A tapasztalt Footit-nak köszönhetően bohóckettősük olyan átütően szokatlan, annyira kiugróan szórakoztató tréfákkal lép elő, hogy a rongyos vidéki trupp után Párizs legnagyobb, fényes cirkuszának porondján lesz belőlük a francia főváros kedvenc bohóckettőse. Ennek köszönhetően jó pár mulatságos jelenetet idéz fel velük a film.
Roschdy Zem rendezéséből talán a hangsúly hiányzik legjobban, amivel ki tudná emelni az egyformán érdekes és egyformán szórakoztató jelenetek közül azt, ami igazán súlyos gondolat, ami meggyőzően érzékeltetné, mit jelent egy megalázó helyzetben ráébredni a saját emberi voltunkra. Adott egy nyomorult rabszolgasorból szökött néger kisfiú, aki Kubából valamilyen csoda folytán átjut a 19. század végi Franciaországba, ahol egy majommal keresi a kenyerét, maga is eljátszva a majmot. Aztán hirtelen felkapja a siker, a rengeteg pénz, az ismertség – és nem tud ezekkel mit kezdeni. Csak az csábítja, ami közvetlenül adott: a pia, nők, szerencsejáték lesz az élete. Egy rövid idő a rácsok mögött azonban összehozza egy másik fekete bőrű kubaival, aki Csokoládé sikerében meglátja a megalázó megkülönböztetést, a fehér ember lenézését.
A 20. század első évtizedében járunk, és Csokoládé ráébred, a nagyérdemű azért tapsol, mert a fehér bohóc minduntalan felpofozza, fenékbe rúgja, megalázza. Miközben Párizs népe örömmel üdvözli az utcán, a gyerekek rajonganak érte, egy plakáton nyíltan fekete majomként rajzolják meg, mert így jobb üzletet ígér személye a porondon. A hangos siker és a belső harc az igazi önbecsülésért – ezt a kettősséget nem feszíti egymásnak igazi drámaként a film. Mesél egy különös szerelemről, szakításról a cirkusz világával, a nagy szerepálomról Shakespeare Otellójáról, ami valóra válik, de ezzel összeomlik Csokoládé teljes élete. Hogy mennyi a személyes vétség ebben s mennyi a társadalmi előítéletek átka, abban meghagyja a mesét a bizonytalanság mezsgyéjén billegni a film.
Tisztességes szándékkal, színesen és szórakoztatóan mesél a Csokoládé, de mégsem üt át a kerekdedre fogalmazott jeleneteken az az erős emberi dráma, amit olykor erős didaktikával belesző a film a szövegbe. Csokoládé sorsa pedig igazán kivételes: polgári nevén Rafael Padilla-ként ő az első fekete bőrű, aki francia színpadon Shakespeare-t játszik. Bohócként olyan magasra emelte a siker, hogy maga választhatja meg a vágyálmát, Othellót. Hogy a fellépését hogyan követi őrületes bukás, hogyan kapják el szerencsejátékos adóssága miatt a verőlegények, s hogyan kerül a mély nyomorúság legaljára, azt a film eléggé összecsapja. A végső tüdőbajos jelenet határozottan tapintatlanul támadja a könnyzacskókat. De tény: egy eddig el nem mesélt történettel lettünk gazdagabbak.
(Csokoládé ***).
