A lármát igyekszem kerülni, hangfogóval szólnék inkább. Néztem, hallottam Orbán Viktor péntek reggeli szentbeszédében, hogy „nem csinálunk Európát Magyarországon”. Szóltak erről már gúnyolódó kommentárokban, jogosan, mégis kis hamisítással. Úgy állították be, mintha a miniszterelnöknek általában az európai gondolat ellen volnának kifogásai. Nem értek egyet azzal, hogy mi az ő módszereiket kövessük. Ők hamisítanak, félremagyaráznak, nem volna jó, ha ezt másolnánk. Orbán, ha jól értettem Kölnre célzott, az elvadult emigránsoknak német földön és másutt elkövetett merényleteire, ő állítólag ezt igyekszik elkerülni.
De ha szemügyre veszem a Fidesz tájékán ismételgetett téziseket, a konok és következetes Unió ellenességet, a kissé kifordított magyarázat Orbán kijelentéséről mégis csak tartalmaz igazságot. A kormányfő szavainak tisztességes értelmezése nem az Uniót pécézte ki, hanem a kölni jelenség bűnös voltát. De mert a mondat a Kossuth rádióban hangzott el, azon a hullámhosszon, amelyet az országban mindenütt bárki foghat, ellenben például a Klubrádióval, amelyet viszont nem, kétségtelenül kiderül Orbán ravasz szándéka. Beleverni az egyoldalúan tájékoztatottak fejébe, ilyen ez „az Európa”, a szűkebb látókörűeket így lehet befolyásolni.
Miközben ezen töprengtem, megakadt a szemem az egyik nyugati napilap jelentésén, amely arról szólt, hogy Orbán Viktor világában két hölgy neve feketelistán szerepel. Egy európaié és egy amerikaié. Angela Merkelről és Hillary Clintonról van szó. Kezdjük az utóbbival, egyszerűbb. Tengerentúli demokrata, az ilyen nevű párt elnökjelöltje, és a Fidesz értelmezés, a sajátos magyar illiberális szemlélet fertőzöttnek, megveszekedett ellenfélnek tekinti. Magyarázatra nem szorul itt semmi. Az árnyalatokat mellőző, dogmákban gondolkodó merev fölfogás, ellenségként kezeli, hogyan is lehetne várni Orbántól, hogy másként tekintsen rá. Mivé fajulhat még ez, ha az USA ősszel netán ezt a hölgyet választaná elnökének?
A másik eset cifrább kissé, alaposabb mérlegelést igényel. Egyszerűsített megítélés szerint Merkel és Orbán egy és ugyanazon európai pártszövetség tagja, az Európai Néppárté, amely a kontinens kereszténydemokrata alakulatait tömöríti. Két német, illetve egy német és egy bajor párt is viseli a nevet, a müncheni precízen nem is kereszténydemokrata, keresztényszocialista. Az is alaposabb különbségtételt kívánna, hogy mindkettő konzervatív meggyőződésűnek vallja magát, de túlságosan egyszerűsítő ez a megközelítés is. A régihez ragaszkodásnak is több válfaja van, mintsem valamennyit egy kalap alá vehetnénk. A konzervatív szemlélet, amúgy általában kétségtelenül demokrata. Ki vonhatná kétségbe például a brit Winston Churchill rendíthetetlen demokratizmusát, azt a harci készenlétét, amely egyaránt kérlelhetetlen ellenfelévé tette őt a nácizmusnak és a sztálinizmusnak. Az Orbán által illiberálisnak minősített meghatározás, jelezni akarná a két konzervativizmus alapvető különbségét. A Fidesz úgynevezett „tiszta” konzervativizmusa kétségtelenné teszi kacérkodását, közvetve rokoni érzelmeit a szélsőjobboldallal, amit még kétségtelenebbé tett a lengyel PIS hatalmi fölbukkanása. Orbán e mozgalomban egyértelmű és közeli politikai rokonra lelt, olyan „testvériség” talált egymásra, amelyet gúnyos megközelítésben aligha túlzás akár az „elvtársiasság” jelzővel is illetni. Az a kétségtelenül demagóg populista szemlélet, amely annak idején egyáltalán nem rejtetten, nyíltan is benne volt a Jobbikot megelőző Csurka vezette pártban.
Napjainkban tovább kuszálja a bonyolultságot a tengerentúlon ágáló Trump megjelenése, méghozzá a klasszikus értelemben vett Köztársasági Párt kebelében. Ilyen szélsőséges szárnya korábban is volt a pártnak, mégis torzítás volna Trumpot a Fehér Házban korábban jelen volt Eisenhower elnök vagy Ronald Reagan irányzatával azonosítani. A mai zavarodottságra misem jellemzőbb, mint a francia Republikánusok esete. Pillanatnyilag még megválasztott és aktív pártelnökük Nicolas Sarkozy (ha szerencséje van, 2017-ben is Elysée jelölt lehet) akit a Le Monde a minap teljes joggal Trump szurkolójának, nyíltan is rokonlelkének minősített. Miközben ugyanennek a francia jobboldali pártnak nem csupán kandidátusa, kedvező esetben új államfője is lehet Alain Juppé, a joggal mérsékelt konzervatívnak tekintett politikus, aki ha győzne, Angela Merkel Szajna-parti megfelelője lehetne.
Orbán ezzel a szélsőjobboldalisággal kacérkodó, és oldalán a lengyel Kaczynskival, az ágáló visegrádi négyest, így Közép-Európa egy részét a NATO egészével és kivált az Európai Unió demokratikus többségének ellenpólusává tette. A visegrádiak között van még egy tartalékuk, a szlovák Fico, aki valaha egy ideig tagadhatatlanul kommunista párttag is volt, de sajátos módon a szüntelenül „bolsizó” Orbánt ezt egyáltalán nem zavarja. Hajlandó megfeledkezni erről, hiszen Fico eszmevilága hovatovább a varsói Kaczynskiével lesz azonosítható. Ha ez a magát visegrádinak nevező csoport konokul kitart mai elkülönülése és nacionalista irányvonala mellett, cudar napok, nyílt konfrontációk várhatnak az Unióra. Alighanem túlzás volna gyorsan elviselhetetlen szakadásra gondolni, de térségünket kínosan elszigetelheti. Rossz esetben, amit egyesek már pedzegetnek, akár még anyagi hátránnyal is járhat.
