Korábban a Fideszes vezetés egyik erénye éppen a kommunikáció volt, jól beszéltek, tudtak érvelni, olykor szívesen vállalkoztak vitára a televízió műsoraiban. Manapság azonban ennek nyoma sincs. És hát sokasodnak a – finoman szólva is – kényes, rendezetlen, sejtelmes helyzetek, amelyek magyarázatot, feltárást igényelnének: a viszony Európához, az oktatás átalakítása, Matolcsy, Habony, Paks, Felcsút, a külügyminisztérium követségnyitási kényszere, földeladások. Igen, lenne miről beszélni. De nem beszélnek: Balogh csak mosolyog és ígér, hogy majd bizottság lesz és vizsgálat, de sejtjük, hogy sem bizottság nem lesz, sem vizsgálat, Tarlós, aki kifejezetten agresszív és szemlátomást szeret is agresszív lenni, Rogán, aki szerint minden egyszerű és átlátható, Kósa, aki belegabalyodik a körmondataiba, amelyek nyilván az igazság leplezését szolgálják, Lázár, a Nagy Mesélő, L. Simon, aki szeret szerepelni, de nem tud. Havasi Bertalan, aki csak közleményeket ír. És végül Kovács, a világ legszomorúbb kormányszóvivője, a nagy kérdéselhárító. A parlamentben Orbán nem válaszol egyenesen a hozzá intézett kérdésekre, visszamutogat.
De valami baj biztosan van. Felhígult a párt, sok a képviselő, sok a képzetlen vezető az államigazgatásban, azok az emberek, akiknek pozíciójuknál fogva lehetne tekintélyük, mint a köztársasági elnök, a legfőbb ügyész, az Alkotmánybíróság elnöke, elszürkültek, nincs mondanivalójuk a közélet számára, ezért az ő helyüket ugyancsak szürke, de sokat beszélő mozgalmi káderek töltik be. Beleszól Kocsis Máté, beleszól Hoffmann Rózsa, beleszól mindenki. Egyik nap azt halljuk, elküldenek egy millió alkalmazottat a közszolgálatból, megszüntetnek ötven háttérintézményt, másnapra elfelejtik. Van kormányszóvivő, van sajtófőnöke a miniszterelnöknek, van egy kabinetminisztérium, csak éppen szemlátomást összhang nincs. Ráadásul mostanában a média lett a migránsok után a második számú közellenség, amiért a dolgát végzi: tájékozódik a zűrzavarban.
Ma már nincs az a szigorú egyfelé húzás, ami minden sikeres politikai mozgalom legfontosabb erénye. Matolcsynak jár a pénz, a tanároknak nem. A kis faluban kell stadion, de nincs tornaterem. Az egyetlen ügy, amiben a kommunikáció egyértelmű: a kerítés és a migráns veszély. Orbán is nyilván úgy gondolja, ezzel kell foglalkozni, vagy legalábbis napirenden tartani, ám miniszterei és a sok fontoskodó politikus nem a gondok megoldására figyel, hanem arra, hogy jelen legyen a nyilatkozók mezőnyében.
„A magyar reformok működnek” – ez az új kampánymondat. Frappánsnak hangzik, csak éppen nincs mögötte tartalom. Melyik reformról beszélünk? A gazdaságot továbbra is az uniós pénzek és az autó-összeszerelés tartja el, továbbra is sok magyar vállal munkát külföldön, az egészségügy és az oktatás bajaira senkinek sincs épkézláb megoldása. „A magyar reformok működnek” – ez a válasz a kérdésekre, ez a válasz az ellenérvekre. Feláll egy kormánypárti képviselő a parlamentben, széttárja a karját és azt feleli egy ellenzéki kérdésre: hát nem látják, hogy a magyar reformok működnek?
Churchill egyik mondása jut ilyenkor eszembe: vannak politikusok, akik, mielőtt felállnak, nem tudják, mit fognak mondani. Amikor beszélnek, nem tudják, mit mondanak és miután leültek, nem tudják, mit mondtak.
Hát valahogy így.
