Nem sokkal halála előtt tudatta rajongóival, „egészségi állapotom kényszerít rá, hogy lemondjam vállalt kötelezettségeimet. Hihetetlenül szoros kapcsolat alakult ki köztünk a dobogón és Önökkel a teremben. Vidám közösség voltunk”. Nem csupán a zenének volt született arisztokratája, származása szerint is, szoros vérségi kötelékek fűzték a Habsburgokhoz. Szegény művészként kezdte csellósként, annyira nélkülözött, hogy cipőit használt húrokkal fűzte. De a muzsikára ekkor is készen volt föláldozni mindenét. Azt vallotta indulásakor, hogy a barokk zenekincs „unalmas”, de hamar rádöbbent, azért, mert többnyire lélektelenül játszották. Aztán feleségül vette életének és művészetének örök társát, Alice Hofferner hegedűst, ketten megalkották a világhírű bécsi Concentus Musicust. Később csatlakozott hozzájuk Gustav Leonhardt csembalós, páratlan vállalkozásként előadták korabeli hangszereken Bach teljes életművét. Újabb úttörő teljesítmény 1975.-ben az amszterdami Concertebow együttessel a Máté Passió.
A barokk klasszikus zene prófétája azonban egyáltalán nem volt szűkkeblű, belefogott mindenbe, ami muzsika. Az 1980-as években meghívták a Bécsi Filharmonikusok, kezdetben kissé hullámzón alakult az együttműködésük. Csupán 2001.-ben érte el, hogy vezényelhette őket a legendás újévi koncerten, a Strauss család és a „könnyedebb zene” alkotásaiból. Ugyanakkor a salzburgi Fesztiválnak rendszeres föllépője volt. Itt lepte meg hűséges közönségét azzal, hogy előadta Gershwin Porgy és Bessét, majd vezényelt Verdit (Aida), Bizet-t (Carmen), Smetanát (Az eladott menyasszony), sőt Bartókot is. Gershwinről azt nyilatkozta a brit Guardian-nek, „tudtam, egy napon elérek hozzá”. Szóba került, talán, talán egyszer meghívja Lang Langot, a divatos kínai pianistát, játsszanak együtt. „Talán Bachot?”, faggatták, amire mosolyogva tette hozzá, „mihamarabb neki kell fogni”.
