Klinghammer István, volt felsőoktatási államtitkár interjút adott az egyik szalonképtelen nézeteiről elhíresült tévécsatornának, és ebben a nyilatkozatban, mint erről több hírportál is beszámolt, sértegette a pedagógusokat, mondván: „a pedagóguslázadás megmondóemberei annyi dologhoz nem értenek az életben, hogy már sokoldalúnak tekinthetők”; „sok pedagógusból az önképzés igénye is hiányzik; ők csak szakmának tekintik a munkájukat, nem hivatásnak, nem akarnak mintát adni a fiataloknak, legfeljebb valamiféle tudást”, továbbá „baj van az oktatás minőségével, márpedig ezt a tanári kar minősége határozza meg”.
Klinghammer István nem először sértegeti a tanárokat, a kockásinges tiltakozást is az ő egyik, lebecsülő, vállveregető mondata váltotta ki. Ezúttal azonban az ELTE volt rektora, térképész professzor, az MTA tagja, csakugyan lényegre törően fogalmazta meg a jobboldal fenntartásait, érdemes odafigyelni rá. Először is: lehet, hogy kontraszelektált a pedagógustársadalom, de erre vonatkozóan semmiféle bizonyíték, adat, vizsgálati eredmény nincs. Arra persze vannak adatok, hogy mennyire elnőiesedett ez a pálya, és mennyivel kevesebbet keresnek a tanárok, mint a más szellemi foglalkozási ágakban dolgozó értelmiségi kollégáik. Ezek csakugyan figyelmeztető adatok, de ezekből nem vonható le a fenti következtetés. Hogy csak szakmának és nem hivatásnak tekintik a pedagógusi munkát? Bizonyára van ilyen ember is a tantestületekben, de ezt az összefüggést sem mérte meg senki, mert igazából fogalmunk sincs, hány kiló vagy hány centi a hivatás, és miképp lehetne ezt egyáltalán megmérni.
Amit tényekkel alátámasztva hitelesen állítani lehet, az mindössze annyi, hogy a tanárok alacsony fizetésért végeznek nehéz munkát. Pszichológiailag megterhelő, jelentős szakmai tudást feltételező munkát: és ez a tény inkább azt látszik igazolni, hogy hivatástudattól vezetve dolgoznak. Számomra ezt a következtetést sugallja az a tény is, hogy már sokadik alkalommal nem azért demonstrálnak a pedagógusszervezetek, hogy emeljék fel a tanárok fizetését – pedig jogosan demonstrálnának ezért is –, hanem a gyerek sikeres nevelését, oktatását ellehetetlenítő kormányzati intézkedések érdekében álltak ki. Ez a tény sem azt látszik alátámasztani, hogy a magyar tanártársadalom felelőtlen elemekből állna.
De tételezzük fel, csak a logikai játék kedvéért, hogy Klinghammer Istvánnak igaza van, és mint mondta, „a mai tanárok jelentős része nem hivatástudatból jelentkezett annak idején a főiskolára, és nem is a legkiválóbb képességű diákok voltak”, továbbá hiányzik belőlük az „önképzés igénye” és az egész „tanári kar minősége” problematikus. Ha így áll a helyzet (de nem így áll), ki tehet akkor róla? Nem éppen az oktatáspolitika tehet róla? Amelyik százmillió számra vonja ki az oktatásügyből a költségvetési forrásokat? Amelyik megfosztja az igazgatót, a tantestületet, a pedagógust a minőség legfontosabb feltételeitől, a döntési szabadságtól, a teljesítményorientált bérezéstől, a kreativitás kibontakoztatásának lehetőségétől? Amikor a kutatók, a szaksajtó és a tanári szervezetek tiltakoztak például a tankönyvkiadók szellemi műhelyeinek szétrombolása, illetve a titokban legyártatott, akkreditációs eljárás nélkül, de kötelezően a diákokra rázúdított tankönyvek bevezetése ellen, meghallotta ezt a kritikát a politika?
Évek óta rendszeresen olvasom a tankönyveket, mint egy olyan munkacsoportnak a tagja, amelyik azt próbálja megakadályozni, hogy explicit rasszista szövegek a diákok elé kerüljenek. Erről a munkáról most nem kívánok részletesen beszélni, legfeljebb annyit mondanék el, hogy az elképesztően problematikus kéziratok korrigálásában bizonyos mértékig partner a kormányzat. Úgy tűnik, a legsúlyosabb antiszemita rágalmakat sikerült a szövegből eltávolítani. A tankönyvszövegek így sem lettek jók, de legalább kevésbé mérgezőek, mint eredeti, kéziratos formájukban voltak. Tehát van az oktatási kormányzat részéről együttműködési szándék, de az a baj, hogy nem lehet csodát tenni. Nem lehet ezektől a gyakran a teljes szakmai ismeretlenségből felbukkant, tájékozatlan szerzőktől elvárni, hogy két-három hónap alatt olyan színvonalas, modern szemléletű, az internetet is felhasználó, munkáltató tankönyveket készítsenek, amilyenekre a szétvert tankönyvkiadók szellemi műhelyei, szakmai szerkesztőségei (többéves munkával!) képesek voltak. Az egész struktúra rossz, ezt mondtuk az első pillanattól kezdve, és nem azért mondtuk, mert politikailag szemben állunk a jelenlegi kormánnyal (ez más kérdés), hanem mert évtizedek óta ebben a szakmában dolgozunk és vannak tapasztalataink.
Ha az oktatásügy vezetői, ahelyett, hogy belátnák, az eleve elhibázott és ráadásul rosszul végrehajtott centralizáció a problémák fő oka, és ahelyett, hogy követnék az oktatási szempontból sikeres országok gyakorlatát (nemcsak Hollandiáét, Svédországét, hanem például Lengyelországét), ha felismerve a magyar fiatalság iránti felelősségüket, végre megpróbálnának érdemben változtatni. Ám ehelyett sértegetni kezdik a pedagógusokat, akik még ebben a képtelen helyzetben is megpróbálnak hivatásuknak megfelelően viselkedni.
Így nincs esély semmiféle párbeszédre. Mert kivel is folytassanak párbeszédet?
