Nemigen élhetünk annak illúziójában, hogy a „centrális erőtér” elve alapján átszabott oktatási alrendszer megváltoztatható a teljes rendszer felborítása és újjáépítése nélkül. Az eddigi tapasztalatok azt mutatták ugyanis, hogy a hatalom kisebb korrekciókba ugyan hajlandó belemenni (ilyen volt például az internet-adó vagy az egyetemi tandíj bevezetésének visszavonása), de nem várható tőle nagyobb fordulat, hisz ez egyben alapelveinek feladását is jelentené.
Viszont a tanárok, szülők és diákok javaslatai a rész-innovációknál sokkal messzebb mennek: követeléseiket nem véletlenül nevezik rendszerszintűeknek: azok mind a következetes liberalizálás irányába mutatnak. Erről van szó, amikor a kötelező egyen-tananyag központi előírása helyett azt szeretnék, ha az elvárt tudások (kompetenciák, kreatív képességek, készségek, tevékenységek) mennyiségéről, minőségéről szabad és sokoldalú vita folyna, de az ezekről való megegyezés után abban, hogy melyik iskola, melyik tanár milyen módszerrel, milyen tankönyv alapján, milyen ütemben éri el a célt, az intézmények szabad kezet kapnának. Erről van szó akkor is, amikor a tanárok és képviselőik a helyi problémák helyi kezelésének szabadságát, az iskolai autonómiát, az igazgatók döntési jogainak teljes körű visszaállítását, a tankönyvpiaci monopólium megszüntetését, a tankönyvválasztás szabadságát követelik.
A hatalom propagandagépezete ellenérvekkel kísérletezik. Képviselőik úgy érvelnek, hogy azért kell központilag egyen-tankönyveket előírni, mert úgy lehet kiküszöbölni az esélyegyenlőtlenségeket, ha mindenki ugyanazt tanulja – a XII. kerületben és Nyírmadán egyaránt. Csak a központ képes országos szinten átlátni az erőforrás szükségleteket és azokat igazságosan szétosztani. Az pedig csak káoszhoz vezetne, ha szabadjára engednénk a tanárokat, és hagynánk, hogy mindenki úgy taníthasson, ahogy akar. Őket csak egy következetes és szigorú, központi tanfelügyeleti ellenőrzés szoríthatja rá a minőségi munkára. Nem szabad elhagyni az osztályozást sem, mert ez a tételes tudás számonkérésének alapja, és így a tanulói haladás ellenőrzésének igazi biztosítéka, egyúttal pedig a tanulási fegyelem megteremtésének hatásos pedagógiai eszköze. A szakképzésben szakmákra, munkakörökre lebontottan kell – és a központi tervezés alapján lehet iskolai szinten is - követni a munkamegosztási tendenciákat, pontosan igazodni lehet a munkaerő-piaci igényekhez, miáltal kevesebb lesz a munkanélküli, az alul- vagy felülfoglalkoztatott.
Ennek az ideológiának a központi magja az uralom. Képviselője azt gondolja: képes vagyok a centrumból uralni a tudást, meghúzni terjedelmének, minőségének határait, képes vagyok átlátni és tervezni a nagy rendszer összes mozgását, képes vagyok – iskolai krétákig lemenően - szabályozni az elosztást, sőt, képes vagyok vezérelni magukat a gondolatokat, és végül a szóhasználatot is. Ha megosztom ezt az uralmat, akkor kiengedem kezemből a hatalomtechnika (és a pénz újraelosztásának) legfontosabb eszközét, a döntések egy központúságát, akaratom érvényesítésének abszolutisztikus biztosítékát.
Így hát hiába volt világos a tudományban már 40-50 évvel ezelőtt is, hogy a túlságosan bonyolult rendszerek egyetlen központból nem irányíthatóak, hogy a megoldás az elosztott rendszerek közötti, önszabályozó együttműködés. Hiába írta Vámos Tibor már 1982-ben, hogy „Az ember globális kooperációjának abban a soha nem látott módon összetett folyamatában, ami a mát és jövőt jellemzi, az előre számíthatósági és irányítási lehetőségek igen korlátozottak, kevésbé hatékonyak, mint gondoltuk, s az utak a kooperativitás, a verseny és a megegyezés dialektikája felé mutatnak.” Ez a felismerés nem néhány liberális értelmiségi, avagy néhány izgága gimnáziumi igazgató agyából kipattant futó ötlet, hanem a sikeres európai társadalmak szerveződésének egyik alapelve.
Pillanatnyilag ott tartunk, hogy a hatalom a tanári követelésekre – kissé kényszeredetten, és néha már hebegve-habogva - némi erőforrás-újraelosztással és egy közelebbről meg nem határozott decentralizálási ígérettel reagált. Nagyobbat nem léphet ez ügyben sem, hiszen ha ezt tenné, veszélyes öngerjesztő folyamatoknak tenné ki magát: más alrendszerek illetve ágazatok (egészségügy, szociális szféra, kultúra, államigazgatás, közlekedés, mezőgazdaság) is biztatást kapnának arra, hogy a béremeléseken kívül ők is hatalom-megosztást, rendszerszintű átalakítást is követeljenek. A válaszút tehát az: vagy a tanárokat töri meg (félemlíti meg, szalámizza fel eteti meg ígéretekkel) a rezsim, vagy a rezsimnek magának kell megtörnie.
