A birodalom szanaszét hullik, alig van már belőle valami, minden önmaga paródiájává válik. A császár körül sincs már őrség, egyáltalán nem is fenséges, tógája legalább annyira megviselt, mint ő maga, babérkoszorúján már alig van babér. Később kiderül, hogy azért, mert annyira kiürült az államkassza, hogy a nemes fémből készült babérokat adogatja oda fizetségül, ha nagyon rászorul. És ez már olyan létállapot, hogy jóformán egyfolytában rászorul. Végtelenül profán, ahogy A nagy Romulus című darabban Romulus Augustust Dürrenmatt és a Miskolci Nemzeti Színház produkciója is ábrázolja, ezúttal a Thália Színházban. Nem érdekli már az uralkodás, tyúkokat tenyészt, azon elmélkedik mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Árvai György díszlettervező nem csak tyúkólakkal pakolta tele a színpadot, hanem telehintette szalmával is, mintha valami falusi farmon lennénk, de azért még láthatók az egykori palota maradványai is.
Emberi és tárgyi maradványok jelennek meg előttünk, totális a szétesettség, mindenki ki-bemászkál, mintha egy átjáró házban lenne. És mindenki tojik már címre, rangra, nem ér az már fabatkát sem, hiszen rettegni kell, mert jönnek a germánok, és elpusztítják a Római birodalom írmagját is. Kéne harcolni, de már senki nem akar. A haza fogalma is kiürült. Alighanem manapság a legütősebb mondat a darabban, hogy „Hazának mindig olyankor nevezi magát az állam, amikor tömegmészárlásra készül.” És ezt maga a Fandl Ferenc által játszott uralkodó mondja cinikusan. Vagy éppen bölcsen. Visszatekint a történelemre, arra is, amit csinált, és esze ágában sincs már úrrá lenni a csődhalmazon, meg sem próbálja egybe foltozni a birodalmat. Salat Lehel és Szatmári György szinte bohócpárost alkotnak mellette komornyikokként. Bennük sincs már semmi méltóság. Profanizálódtak. Aztán amint kapnak jobb ajánlatot, mint a császári állás, rögtön elkéredzkednek a legfőbb főnöktől, és mentik az irhájukat.
Keszég László rendezése hol homályosabb, hol élesebb görbe tükör. Az első részben vannak ritmusdöccenők, de a második részre nagyon felpörög a produkció, és egyre világosabb, hogy elkerülhetetlen a vég. A Nádasi Erika által megformált örökké zsörtölődő császárné is próbál tutajon menekülni a vezérkar jelentős részével együtt, de vízbe fulladnak. A Lovas Rozi megformálta császárlányban még van némi vágy arra, hogy mentse, ami menthető, de ő is kudarcot vall. Mire megérkezik csapatával Odoaker, a germánok fejedelme, Harsányi Attila alakításában, már csak egy szál magában, a császárt találja. Aki nem fél. Mondhatni fölényes és nyegle. Fintorog. Gunyoros képet vág. Hagyná, hogy megöljék. Sőt, meg van győződve róla, hogy ez következik. De Odoakert is inkább a tyúkok érdeklik, mint holmi birodalom. Ő is inkább elmélkedni szeret. Romulus úgy távozik, hogy bejelenti, a Római birodalomnak vége. Odoaker biztos nem épít helyette semmit. Marad a totális széthullottság, a reménytelenség, az értelmetlen nihil. Bennünk pedig az az érzés, hogy ez sajnos meglehetősen ismerős.
Lényegében a szétesettségről ír Olt Tamás a Minden kezdet nehéz, hát még a versenyzongora című romantikus komédiájában, de ő a magánéleti szétesettségről. A kapcsolatok zűrzavaráról. Arról, hogy nehéz megtalálni az igazit, és addig mi minden kalamajka, hányattatás, megcsalás és megcsalatás adódik. Könnyed, üde, friss darab, nem akarja megváltani a világot, nevettetni akar, de azért a maga kedves módján szól is valamiről. A szerző rendezte a Váci Dunakanyar Színház és a Nemzeti Színház együttműködésével.
Schlanger András és Mohai Tamás a Váci Dunakanyar Színház előadásában FOTÓK: THÁLIA SZÍNHÁZ
Viktor, egy fiatal író viharos válásával kezdődik a történet. Lógatja az orrát, kedves kutyájával, aki igen jó barátja, a behemót basset hounddal, Brúnóval egyetemben. De összetalálkozik egy régi osztálytársnőjével, és kezdődik a kalandok, félreértések sora, hogy aztán persze egymásra találjanak. Ironikus, helyes az egész, teli játékkedvvel, és azzal a reménnyel, hogy a szétesett élet egyberakható. És miközben tudjuk, hogy Dürrenmattnak, aki az ellenkezőjét állítja, mennyi mindenben igaza van, szeretünk hinni abban, hogy a sorsunk jóra fordul. És ez a produkció táplálja ezt az energiát adó hitet.
A színészekben dúl a játékkedv. Mohai Tamás a vehemens, kapkodó módon cselekvő, szimpatikus író, aki összenőtt a tohonya, csupa szív, segítőkész, de olykor a dolgokat elbaltázó, beszélő kutyájával. Ez persze Schlanger András számára ziccer szerep, és ő ki is használja a remek lehetőséget. Vándor Éva is igencsak élvezi, hogy egy kezdetben rutinos, keményszívű nyomozót adhat, aki először marconán hallgatja ki a dührohamával károkat is okozó írót, majd fokozatosan puhul és puhul, végül legfőbb segítőjévé válik. Legerszki Krisztina játssza Dorkát, a régi osztálytársat, rögtön érezni, hogy izzik a két fiatal körül a levegő, de jókora kerülőutakon jutnak el egymáshoz. Pataki Szilvia a viszonylagos állandó kapcsolatait rendszeresen alkalmiakkal fűszerező Borcsa, Bakos Kiss Gábor Lackóként az éppen viszonylagos ideig tartó kapcsolat. És persze keresztül-kasul gabalyodnak a szereplők között a szálak, hogy aztán némi ironikus felhanggal, de azért jóra forduljon minden. Gördülékenyen „üzemképes” új magyar darabnak tapsolt lelkes odaadással a publikum.
Az előző két produkció a szétesettségről szól, a Monentán Társulat Rögvest című interaktív impró show-ja pedig arról, hogy a semmiből is össze lehet rakni valamit. Bár Bódy Gergő műsorvezetőként megszab kereteket, meg azért időnként érezhető, hogy van néhány begyakorolt elem, de a nézőktől sok minden ered, és az erre felszólítottak maguk is részt vesznek a játékban. Ha például egy úr elmesélte egy autóbalesetét, azon nyomban humorral teli, jópofa jelenet keveredett belőle, illetve nem csak jópofa, mert benne volt a férfi dühe, felháborodása, hogy mennyire kibabráltak vele. A Momentán abban segít, hogy tudjunk röhögni a bajainkon is. Hogy gyermeki játékossággal ki tudjuk játszani magunkból a bajainkat. Vagy egyszerűen csak búfelejtően játsszunk.
Ahhoz, hogy ennyire flottul menjen minden, a társulat tagjainak kiadós életismerettel és fantáziával kell rendelkeznie. Meg egymást is alaposan kell ismerniük, sőt, valószínűleg szeretniük. Különben nem tudnának olyan hancúrozó kedvvel együtt játszani, mint a rakoncátlan kölykök. A közönségnek is visszaadják az életkedvét.
