Újabban többet nyilatkozik a korábban hallgatag egészségügyi államtitkár. Legutóbb azt találta mondani: „kötöttem egy alkut, hogy elkezdem az egészségügy rendbetételét, az pedig ízlés kérdése, hogy ezzel párhuzamosan vagy egy másodperccel később jelentkezem be a bérekért a kormányzatnál”. Hadd fordítsam magyarra: Ónodi-Szűcs Zoltán érzékelhető nagyságú többletpénz nélkül vállalta el az ágazat vezetését, rendet ígért a kormányfőnek, aki egyes értesülések szerint azt hiszi, hogy van elég pénz az egészségügyben, csak lopják. Szóval a lényeg a rendteremtés, a fegyelmezés, s persze az, hogy az ágazatvezető mellébeszéléssel, a szakmai szervezetek megosztásával tartsa féken az egyre erőteljesebb indulatokat. Azzal a Cser Ágnessel ír alá megállapodást, aki mögött már régóta nincs szakszervezet, tehát nem is várhatja el, hogy a munkavállalók hiteles képviselőjüknek tartsák.
Azt persze nem tudhatjuk, hogy pontosan milyen alkut is kötött Ónodi-Szűcs. Tartalmáról, legfeljebb abból az 5 pontos programból lehet következtetni, amelyet már több ízben meghirdetett. Négy hónap alatt ennyire tellett: szlogenekre, teljesíthetetlennek látszó és/vagy felesleges vállalásokra, miközben - szemben elődjével – még egy empatikus megjegyzést sem tett az orvosok és ápolók jajkiáltásaira. Marad az öt pont, se több, se kevesebb.
Vegyük sorra az államtitkári „stratégia” öt elemét! Az első ígéret az alapellátás fejlesztése, aminek elődei is nagy lendülettel nekiálltak. Most azonban szó sincs a csoportpraxisokról, az utánpótlás ösztönzéséről, a győzelemként hirdetett alapellátási törvény végrehajtásáról, vagy a régóta sérelmezett iparűzési adó eltörléséről. Pusztán arról, hogy a 2016. évi költségvetésben az alapellátásnak biztosított 10 milliárd forint többletforrásért egészségfelmérést kell a háziorvosoknak készíteniük és az összegen a védőnőkkel és a fogorvosokkal is osztozniuk kell. Alamizsna jut a többletfeladatot teljesítőknek, a praxispénz néhány százalékos emelése. A többi néma csend.
Az államtitkár második ópusza a minimum-feltételek rendbe tételét ígéri. Akkor, amikor napvilágot látott az az adatsor, amely szerint a kórházak osztályainak több mint kétharmada nem tudja teljesíteni a ma hatályos követelményeket. Az ÁNTSZ nem kívánja ezeket az osztályokat, illetve kórházakat bezárni, dehogy vállal magára ilyen felelősséget! Ebből levonható az a következtetés, hogy az érvényes minimum feltételeket senki sem veszi komolyan. Olyanok, mintha nem is lennének. Vajon egy kórházi osztályon a betegek gyógyítását hány orvosnak és nővérnek kellene ellátnia ahhoz, hogy azt biztonságosnak nevezhessük? A személyi feltételeket illetően a minap azt nyilatkozta az államtitkár, hogy van elég magyar orvos, csak rossz a területi eloszlás. Bizony rossz, mert a magyar orvosok egyre nagyobb hányada nem Magyarország területén gyógyít. Minden csűrés-csavarás ellenére az orvosok - és most már a nővérek - elvándorlása nem állt meg. S nem az itthon maradási szándékot erősíti, hogy a szakorvosoknak ígért idei béremelés politikai akarat hiányában elmarad. Januárban azt állítani, hogy lesz béremelés, de csak 2017-ben, több mint vakmerőség egy államtitkártól. Az meg kifejezetten sértés – ahogy ezt a minap nyilatkozta –, hogy „csak olyan bért lehet kérni, amely megadható”. Vajon mennyi az annyi? Államtitkár úr milyen nagyságrenddel tudna egyet érteni?
Harmadik pontjában kancellári rendszerről vizionál Ónodi-Szűcs. Először mindenki azt gondolta, hogy a kórházak gazdasági ügyei tartoznak majd a kancellárokhoz, de mára sokkal inkább körvonalazódik egy ellátás-szervezési feladatokkal megbízott középirányító szerv létesítése. Azt mondja az államtitkár, hogy nem akarja gyámság alá helyezni a kórházakat. Pedig a kórházak cselekvőképességét - az állami fenntartó mellett – egy második béklyó is fenyegeti.
A negyedik vállalás a szociális feladatok(?) és az aktív kórházi ellátás elválasztása. Túl azon, hogy a hosszú ápolást igénylő betegek gyógykezelése minden kultúrállamban része az egészségügyi rendszernek, irreális az az elképzelés, hogy a 17 ezer ágy finanszírozásából felszabaduló 63 milliárd forint ott marad az egészségügyi ágazatban. A szintén hátrányos helyzetű szociális szféra pénz nélkül aligha fogad új kötelezettségeket. Így azután lehet, hogy a krónikus ellátást igénylő betegek kikerülnek az egészségügyből, de nem kerülnek be sehova. Hacsak nem fizetnek.
Az államtitkár ötödik pontja a fővárosi ellátás megújítására, az új szuper kórházra irányul. Egy éve rágják a gumicsontot, egy éve dúl a háború a helyszínről. Ahelyett, hogy az ágazatvezető legalább az övéitől kérdezne: tényleg új kórház kell? S mibe kerül mindez? Ki fizeti a beruházást és később a fenntartást? Milyen hatástanulmányra alapozza az igényt a politika? Nem lenne ésszerűbb a meglevő és jórészt lepukkant intézmények komfortosítására, kórház- és orvos-technológiai korszerűsítésére költeni?
Szegényes és elégtelen az államtitkári program. Hosszan sorolhatnánk, mire nem jut figyelem, sőt meg sem említik Ónodi-Szűcs interjúi. A teljesség igénye nélkül ide tartozik a közegészségügyi biztonság, a gyógyszertámogatás (hiszen a kisnyugdíjasok egyre kevésbé tudják kifizetni a patikai számlát), a betegjogok érvényesítése, a mentés, a betegszállítás.
Ugyanakkor az egészségügyi finanszírozás nemzetközi statisztikáit elemezve nyilvánvaló, hogy az egészségügyi közkiadások mértéke alapvetően politikai döntés kérdése. Szakértők, civil szervezetek egyetértenek, hogy tisztességes béremeléshez (nem az európai uniós bérekhez) legalább 250-300 milliárd forintra lenne szükség, és ezt kellene még kiegészíteni legalább 150 milliárd forinttal, hogy ne termelődjön újra a kórházak adósság állománya.
Az államtitkár öt pontjának egyike sem tartalmaz ilyen igényt. Nyilván jó előre megmondták neki, ne álmodozzon: az idei előirányzatba nem fér bele, jövőre a nulla szaldósra tervezett államháztartás nem engedi. Pénz - sok pénz - nélkül pedig az államtitkár teljesítménye is nulla lesz. Előre szólok.
