A Stuxnet nevű számítógépes vírust 2010-ben fedezték fel, és az informatikusok azonnal rájöttek, hogy a vírusoknak egy egészen új, minden addiginál veszélyesebb típusáról van szó. Mivel Washingtonban kevés titok marad feltáratlan, hamar kiderült, hogy a vírust az amerikai és izraeli titkosszolgálat fejlesztette ki, az iráni atomprogram szabotálására. Mivel a vírust sikerült bejuttatni az iráni nukleáris program számítógépes rendszerébe, az első hónapokban az urándúsító centrifugák jelentős része tönkrement, amit a nemzetközi megfigyelők a helyszínen tapasztaltak is. A siker azonban csak rövid ideig tartott, az irániaknak sikerült hatástalanítani a vírust. Közben azonban a Stuxnet, ahogy az történni szokott az igazi vírusokkal is, kiszabadult, és az egész világon elterjedt. A bosszúvágytól fűtött irániak ráadásul maguk is vírusokkal fertőzték meg az amerikai bankokat és olajcégeket. Ezt aztán az oroszok, észak-koreaiak és mások is követték támadó vírusokkal.
A film alapvetően a Stuxnet amerikai kifejlesztésének körülményeit kutatja. Az információk az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) munkatársaitól, a Moszkvába menekült Edward Snowden egykori kollégáitól származnak. Ők azonban nem kockáztatták meg a börtönt, vagy az oroszországi menedékstátuszt, ezért név és arc nélkül szivárogtatták ki a titkokat. Az iráni atomlétesítmények elleni vírus kifejlesztését akkor határozták el, amikor az Egyesült Államok kormánya visszatartotta Izraelt azok lebombázásától. Az amerikaiak attól féltek, hogy ha az izraeli bombázások nem érik el a céljukat, és Irán visszaüt Izraelnek, akkor az USA kénytelen lesz szárazföldi csapatokat küldeni Irán ellen. Az iraki és afganisztáni háború mellé egy hasonló kalandot még a Bush-adminisztráció sem kívánt magának, Obama elnök pedig végképp nem. A Stuxnet az előzetes elképzelések szerint vér és emberáldozat nélkül bénította volna meg az iráni urándúsítást, és egy katonai akcióval szemben kongresszusi felhatalmazás sem kell hozzá.
Az NSA hivatalukban maradt, névtelen munkatársai nem Amerika-ellenes szándékkal szivárogtatták ki az Irán elleni cyber támadás részleteit. A hozzá nem értő ember erkölcsileg akár helyeselheti is, hogy az Izraelre veszélyessé válható urándúsítást nem véres háborúval, hanem számítógépes vírussal akarták elérni. A kiszivárogtatók azonban attól félnek, hogy a Stuxnet bevetése más országokat is hasonló „fegyverek” kifejlesztésére ösztönöz, ami részben már meg is történt. Ahogy a filmben ki is mondják, a számítógépes hadviselés a huszonegyedik században ugyanúgy új dimenziót ad a háborúnak, ahogy a harci repülőgépek megjelenése tette a huszadik század elején. Az új vírusok ugyanis már messze nem csak kémprogramok. Felhasználásukkal meg lehet bénítani távoli országok áramszolgáltatását, vasúti hálózatát, bankrendszerét, fel lehet robbantani az erőműveket, gátakat, hidakat.
Az amerikai titkosszolgálat szakértői némi cinizmussal „Olimpiai Játékok” fedőnéven emlegetik azt a programot, amelyek célja ezeknek a vírusoknak a kifejlesztése. A Zero Days névtelen informátorai azt szeretnék elérni, hogy mindez ne titokban, az amerikai közvélemény háta mögött történjen. Hiszen ha a cyber hadviselés megindul, akkor más országok az Egyesült Államok ellen is bevethetnek hasonló fegyvereket, és minden eddiginél pusztítóbb háborúk is kitörhetnek. A filmet áthatja az a mélységes meggyőződés, hogy egy demokráciában a közvéleménynek joga van tudni az ilyen sorsdöntő kérdésekről, a kormányzatnak nem titkolhatja el a méregdrága és veszélyes programot a nemzet elől. Demokratikus vitára van szükség a cyber hadviselésről. Titkolódzni már csak azért sem érdemes, mert a számítógépes világban előbb-utóbb mindenki eltanulja a mások trükkjeit. A film ismét bebizonyította, hogy a média szabadsága a demokrácia legfontosabb értéke és jellemzője.
A Zero Days optimista üzenettel zárul. Hosszú viták után, de sikeres nemzetközi egyezményekkel sikerült betiltani a vegyi és biológiai fegyvereket, korlátozni a nukleáris fegyverkezést. Olyannyira, hogy 1945 augusztusa óta senki sem vetett be atombombát. Ha a cyber fegyverekről őszintén beszélünk, ha mindenki kirakja a kártyáit az asztalra, akkor remélhetőleg azok felhasználására is sikerül hasonló nemzetközi korlátozást elfogadni.
