Bejárta a világsajtót a hír, hogy Magyarország rendezheti meg az 52. Eucharisztikus Világkongresszust. Talán ezzel is magyarázható, hogy míg Ferenc pápa megelégedett egy videoüzenettel, addig Erdő Péter Esztergom-budapesti érsek vezetésével, Soltész Miklós egyházügyi államtitkár részvételével, 10 tagú magyar küldöttség utazott a Fülöp-szigetekre. Cebu valamikor a Fülöp-szigetek fővárosa volt, a sziget és a város ma is az ország egyik gazdasági, kulturális és vallási központja.
Pacelli bíboros közvetített
Kevéssé ismert, hogy 1938. május 25-29. között a 34. Eucharisztikus Világkongresszuson nem vett részt a német egyházi delegáció Budapesten. A cebui kongresszushoz hasonlóan az akkori budapesti kongresszuson sem jelent meg a pápa. Ennek nem politikai oka volt, a Vatikán nagyon is fontosnak tartotta ekkor a budapesti helyszínt az Anschluss, Ausztria német bekebelezése után, s a németek Csehszlovákia elleni készülődése közepette.
XI. Pius már súlyos, ágyhoz kötött betegként küldte el üzenetét, amelyet Eugenio Pacelli bíboros, pápai államtitkár közvetített. Pacelli személye két szempontból is érdekes. Az egyiket általában megemlítik: ő követte az 1939-ben elhunyt pápát, XII. Pius néven a vatikáni trónon. Amit ritkábban említenek, s ez már közvetlenül összefügg a Budapesten történtekkel, hogy Pacelli 1917-től pápai követ (nuncius) volt Németországban, s értője az 1933 utáni, a Hitler hatalomra jutását követő folyamatoknak is. S nemcsak értője, hanem alakítója is.
Pacelli, még nunciusként két konkordátumot is kötött Németországban: 1924-ben a politikai katolicizmuson belül elsőnek a jobbra húzó bajorokkal, Ludvig Kaas prelátus közreműködésével, majd 1929-ben a szociáldemokraták kormányozta legnagyobb német térséggel, Poroszországgal. Az általa és Kaas által is támogatott „birodalmi” konkordátum megkötésére azonban nem került sor, annak ellenére, hogy a Weimari Köztársaság valamennyi koalíciós kabinetjében – volt ebből tizenhét - részt vett a német katolikusokat képviselő Centrum párt, illetve annak „regionális” szervezete, a Bajor Néppárt. Ez a helyzet Hitler hatalomra jutásáig nem változott.
"Felhatalmazás" Hitlernek
A világgazdasági válság első évében a konzervatív jobboldal felmondta a nagykoalíciót a szociáldemokratákkal, s ezzel a kormány bukását idézte elő. Hindenburg birodalmi elnök feloszlatta a parlamentet, és első ízben a köztársaság történetében, koalíciós tárgyalások nélkül nevezett ki kancellárt, a centrumpárti Heinrich Brüning személyében. A kabinet így már nem politikai pártokat képviselt, a miniszterek az elnök személyes megbízottai voltak. Ezzel egyben korlátozták a parlamentáris demokráciát is: a parlamentben tárgyaltak ugyan, a törvényhozást elnöki szükségrendeletekkel működtették.
A második elnöki kabinet élén a szintén katolikus politikus, Franz von Papen állt. Ő volt az, aki államcsínnyel – és elnöki jóváhagyással – távolította el 1932-ben a szociáldemokrata porosz kormányt, majd tárgyalásaival előkészítette Hitler kancellári kinevezését.
Nem ismerjük az 1930-óta már vatikáni államtitkár Pacelli ekkori álláspontját, de a Vatikán, úgy tűnik, nem foglalkozott a weimari demokrácia leépülésével. Az viszont ismert, hogy Hitler pártjának előretörése foglalkoztatta a Szent Széket. Pacelli jelezte, hogy a Centrumpárt, illetve vezető politikusainak szerepe jelentősen felértékelődött, akik a kormányválságok megoldását egy konzervatív koalíciós egységkormányban látták, előbb kizárva, majd megengedve abba Hitlert, s végül kancellári kinevezését. Majd tovább is léptek: 1933 márciusában, Brüning ellenállását leküzdve, a centrum megszavazta a parlamentben a „felhatalmazási törvényt”, amely Hitler kormányának teljhatalmat biztosított.
Panaszkodtak a papok
Ebben már ekkor közrejátszott, hogy Hitler a Centrum bizalmának a megnyerése érdekében felvetette Kaas prelátusnak, aki 1928 óta a párt elnöke volt, a konkordátum megkötésének lehetőségét. 1933 áprilisában pedig már utasítást adott a konkordátum hivatalos kezdeményezésére. Franz von Papent, ekkori alkancellárját bízta meg a tárgyalások megkezdésével, s részt vett benne Kaas prelátus.
E mellett Hitler a már bevált módszerhez folyamodott: az SA rohamosztagai fenyegetően jelentek meg katolikus rendezvényeken, papokat tartóztattak le, fokozták az egyházi iskolák elleni propagandát. A német püspökök panaszokkal árasztották el a Vatikánt, aminek meg is lett az eredménye. Hamarosan sor került a közvetlen kapcsolatfelvételre – a Vatikán Pacellit bízta meg a konkordátum részleteinek a kimunkálásával.
Pacelli a hangsúlyt a hitélet, az egyházi intézmények, különösen pedig az oktatási intézmények működésének a biztosítására helyezte – ez utóbbi a 20-as években megkötött konkordátumoknál még nem sikerült a Vatikán kívánalmainak megfelelően elérnie. Hitler az egyháznak a politikából való teljes kivonulását követelte, az ilyen jellegű intézményeinek, a különféle katolikus egyleteknek és magának a pártnak a feloszlatását. S hogy nagyobb súlyt adjon akaratának, s ez utóbbi követelése lekerüljön a tárgyalások napirendjéről, még a tárgyalások idején, július 4-én és 5-én kényszerítette a bajor katolikusokat, majd az országos Centrumot, hogy mondják ki pártjuk önfeloszlatását.
A kemény lépésre a német püspöki kar meghátrált. Megelégedtek azzal, s ezt Pacelli tudomására hozták, hogy a szerződésben a német kormány biztosítsa a katolikus egyháznak a szabad vallásgyakorlatot, az egyházi intézmények, beleértve az iskolák működési feltételeit. Válaszul erre, hogy megnyugtassa a püspököket, Hitler július 8-án felfüggesztette a katolikus szervezeteket sújtó „kényszerintézkedéseket”.
Mindezek után már nem volt akadálya a konkordátum parafálásának, amelyre 1933. július 20-án került sor. A Vatikán részéről aláírója Pacelli államtitkár volt, német részről von Papen szignója került a dokumentumra. (A Rómában megtartott ünnepélyes aktuson a pápa nem jelent meg. Pacelli mellet két helyettes államtitkárát, Giuseppe Pizzardot és Alfredo Ottavinit delegálta.)
A konkordátum az egyre súlyosabb üldöztetéseknek kitett egyháznak a zavartalanabb működést ígérte. Hitlernek ennél többet: a hatalomátvételt követően elszigetelődött rendszerének első jelentős nemzetközi elismerést.
Égő aggodalommal
Az egyház által remélt együttműködés azonban nem valósult meg. Még szinte meg sem száradt a tinta a dokumentumon, amikor, 1933. szeptember 19-én – a misék kivételével – minden egyházi összejövetelt, rendezvényt betiltottak, s nem csökkentek, sőt, egyre fokozódtak a papok, a katolikus oktatás intézmények elleni támadások. Ennek lett következménye a pápaság történetében egyedülállóan nem latinul, hanem németül fogalmazott, s kifejezetten az egy országban, Németországban zajló üldöztetések ellen szóló „Mit brennender Sorge…” (Égő aggodalommal…) kezdetű, 1937. március 14-én kelt pápai enciklika: „Az elmúlt évek szemléltető oktatása tisztázza a felelősségeket. Ez leleplezi a mesterkedéseket, melyeknek kezdettől fogva nem volt más célja, mint a megsemmisítési harc. Abba a vetésbe, melybe mi a béke magját kívántuk elvetni, mások elhintették… a bizalmatlanság, a békétlenség, a gyűlölet és az eltorzítás, a nyílt és rejtett, ezer forrásból táplálkozó és minden eszközzel ügyködő, Krisztussal és Egyházával szembeni alapvető gyűlölség gyommagjait.”
Végleges szakításra, a diplomáciai kapcsolatok megszakítására nem került sora Vatikán és a német kormány között. A Vatikánt felettesüknek tekintő papjai és hívei voltak Németországban, Hitler pedig nem akarta tovább feszíteni az ellentéteket. A német delegáció részvételének a megtiltása a budapesti eucharisztikus kongresszuson csak egyike volt Hitler bosszújának.
Miközben a kormányzónak nem túl kedves Serédi Jusztinián egyházfő-bíboros az „üdvös lelki megújulásról” szólt, s jegyezte meg, hogy az egyház története nem egyéb, „mint az Eucharisztika küzdelmei és diadalai”, a világkongresszus zárónapján, május 29-én jelent meg az Országos Törvénytár legfrissebb számában az első zsidótörvény, az 1938. XV. törvénycikk.
Soltész Miklós államtitkár most úgy nyilatkozott: „Magyarországnak az lesz a feladata, hogy minél több embert fogadjon minél több országból és minél nagyobb szeretettel.”
