Filmvetítéssel indul az est, a mozgóképen fények, utcák, alakok és alatta Osztojkán rendkívül személyes, egyszerű, mégis azonnal kitárulkozó mondatai. „Ha az ember a mesék hitét és a költészet emberségét nem képes magában felnőtt koráig és haláláig megőrizni, minden, amit életében csinál, csalás, hazugság, szemfényvesztés, fekete mágia, amibe előbb-utóbb belehal nemcsak ő, de a legkorszerűbbnek hitt társadalom is.” Kemény, mellbevágó mondatok, innen indulunk. És aztán jön az emlegetett mese és költészet. Valóban szerelmet és identitást kereső versek.
„Igazságot az keres, kire hatalmasok ülnek” – érkezik az újabb tézis, de mielőtt ebbe is elmélyednénk, jönnek az újabb és újabb játékos vallomások, látomások. A mese és a valóság költőien kapaszkodik össze. És ebbe a szorításba újra és újra bele lehet bújni. „Csak az élet, csak élet menthet meg a korai haláltól minket” – halljuk az újabb mondatot. Hát igen Osztojkán Béla is az életbe, az örömök, a szenvedélyek hajszolásába menekült a halál elől, s ennek az olykor gyötrelmes, máskor mámorító útnak a lenyomatát őrzik ezek a versek.
Farkas Dénest látva és hallgatva pedig a néző azt érezheti, mint amikor könyörtelenül mindent félrelökve és célirányosan egyszer csak arcul csapja a tehetség. Farkas Dénes, aki maga is rendezte a romkocsmai környezetbe helyezett előadást, nem csak érti édesapja verseit, hanem lélegzetelállítóan elő is tudja adni őket. Nem szavalja, hanem mondja, meséli. Megtölti őket szenvedéllyel, olykor énekel roma dalokat, máskor maga írt szöveget rappel. Egyszer hirtelen földhöz vág egy diót, a dió forgácsai szerte-szét hullanak. Az egyik a székem alá repül. A darabkát felveszem, és a zsebembe teszem. Azóta is őrzöm.
