Todd Haynes korábbi filmje, a Távol a mennyországtól a házasságban lelepleződő homoszexualitás kispolgári drámáját tárta elénk a csodálatos Julianne Moore-ral a férje férfiak iránti vonzalmát felfedező feleség szerepében. Annak a filmnek Haynes írta a forgatókönyvét is, ezért érdekes, hogy egy másik férfivel csókolózó férj leleplezése valójában a feleség titka marad, nem lesz belőle nyilvános botrány, csak egy házasság rothadása. Bár Haynes azért a filmjéért is besöpört egy csomó elegáns jelölést (köztük Oscarokat is, ám díjakig nem jutott vele), de az ötvenes évek Amerikájának egy kispolgári magándrámáján nem lépett túl. A képmutatás magánügy maradt. Legfeljebb a meleg férj férfias felsőbbrendűségében rajtakapható macsó szemlélet érzékeltetett valamit a társadalmi közmegegyezések hamisságáról.
Bizonyos szempontból a Távol a mennyországtól női pandantja Haynes új rendezése, a hat kategóriában Oscar-díjra jelölt Carol című film. Ötvenes évek ez is, amerikai középosztály most is, bár a felső rétege, de most a férj szerez tudomást a feleség leszbikus vonzódásáról. Ezért már büntetés jár: a férj kényszerrel, közös kislányukkal folytatott zsarolással, a végén pszichoanalízissel akarja visszatéríteni a feleségét a házasság józan fogdájába. De ez a szál lényegében mellékes marad a leszbikus kapcsolat hátterében. Mert most nem a házasság széthullása, a látszat kedvéért nagyban űzött képmutatás bontakozik ki a szokatlan háromszögtörténet hátterében, itt maga a két nő között szárba szökkenő leszbikus vonzalom a film tárgya.
Legalábbis Todd Haynes úgy meséli el hősnői, Carol és a fele annyi idős Therese találkozását, mint akit más nem érdekel különösebben sem a környező világból, sem magukból a hősnőiből, kizárólag az, hogy hogyan is lobban lángra és teljesedik be a szerelem (vagy csak vonzódás?) két nő között. Még a párbeszédeik is jellegtelenek, súlytalanok, egyedül a hosszú és mély pillantások kapnak jókora szerepet. Adva van a jómódú felső-középosztálybeli elegáns, gyönyörű, jó illatú nő, Carol, aki a karácsonyi játékvásár közepette, miközben kislányának keres ajándékot az áruházban, a maga játékszerét fedezi fel egy pult mögött. Neki való ajándék az a sötét hajú, gyönyörű szemű, nagyon fiatal eladó lány, akivel jelentőségteljesen összeakad a tekintetük. Az első ifjúságán már túllépett Carol a csodálatos Cate Blanchett alakításában igazi, nemes ragadózó: a puha kedvességében, elbűvölő barátságosságában a vadászó nagyvad feltámadó étvágya érződik az előtte bizonytalankodó kisnyuszi iránt. Carol az első pillanatban elbűvöli a harmatosan fiatal Therese-t, akit Rooney Mara kicsit tétovának és nagyon odaadónak formál meg. Bár ő a kiszemelt kisvad, Therese egyenlőnek érzi magát a játékban, Rooney Mara egyetlen pillanatig sem téved át karakterformálásában az áldozattá válás hamis melodrámájába.
Így indul a film szerint egy leszbikus szerelem valamikor az ötvenes évek Amerikájában. Csakhogy ma már semmi megrázó vagy különleges nincs a közlésben önmagában, mégis Haynes mintha nem is akarna semmi különösebbet előhozni a két nő kapcsolatából, mint ezt az önmagában mérsékelten izgalmas tényt. Bár Carolról kiderül, már egy barátnőjével végigjárta ezt a kalandot, aminek éppen a bolti eladóval indul ismét neki, a házassága azért is omlott össze, s az újabb kapcsolata már azzal fenyegeti, hogy a kislányát is elveszíti, de mindez rendkívül jól nevelten, különösebb izgalom és dráma nélkül derül ki. A túlcsordulóan szépen fényképezett jelenetek egy idő után csak arról szólnak, hogy túlcsordulóan szépek. És olykor határozottan unalmasak. Edward Lachman operatőr mestere a tárgyi világ és a női szépség képpé varázsolásának, de a gyönyörűen fényképezett, kimondottan esztétikusra dizájnolt jelenetekben legfeljebb a női csábítás, illetve a női elcsábulás sokszor ismételt trükkjeit kaphatjuk rajta, megrázó élmény nélkül.
Nemrégiben Cannes ünnepelt Arany Pálmával egy jó hosszadalmasan mesélt leszbikus szerelmi történetet (Adéle élete 1-2. fejezet), amely ugyancsak nem szólt másról, csak arról az izgatott férfiúi rácsodálkozásról, hogy hogyan is megy a szerelem két nő között. A Carol a maga túlfinomult eleganciájával ugyanúgy nem mond többet a szerelem, vagy kiemelten a leszbikus szerelem titokzatos lényegéről, ahogy az Adéle sem. Az Adéle életében nyíltan, a Carolban rejtettebben ott a szájtáti rácsodálkozás a férfi szemmel kiemelten izgatónak ható női szerelem tényére, de az egyetlen igazán izgalmas dolog, a belül zajló emberi dráma nélkül. Az Adéle provokatív nyíltságú ágyjeleneteinek vadul mindent mutató szexualitásával szemben a Carolban Haynes ügyel rá, hogy a testiséget beburkolja a poézis. Éterien finom, lebegtetett erotika uralkodik a két hősnője kapcsolatában, költőivé emelkednek az ágyjelenet éppen csak valamit eláruló képei. A furcsa távolságtartás, ahogy kívülről figyeli hősnőit, azt a gyanút ébreszti, hogy Haynes annyira félt a melodrámától, hogy észrevétlen csúszott a szépelgésbe a mély pillantású, gyönyörű képeivel.
(Carol ***)
