Ezelőtt bő másfél évtizeddel Kasza József meghívására néhány kollégámmal együtt a Vajdaságban jártunk. A politikai program mellett vendéglátóink városnézést is szerveztek nekünk Zentán, többek közt megkoszorúztuk a zentai csata emlékművét. A koszorúzás után egy tanárember előadást tartott Savoyai Jenő győzelmének jelentőségéről, érzékletesen elmagyarázva azt is, hogyan helyezkedett el a Tisza-parton a török és a Habsburg-sereg. Amikor befejezte, egy ott ácsorgó járókelő halkan odaszólt: szép volt az ismertető, csak azt felejtette ki a tanár úr, hogy a török hadban ott voltak Thököly Imre katonái is. Egymásra néztünk Kasza Józseffel, nem szóltunk semmit, de tudtuk, hogy ugyanarra gondolunk. Az összekuszált történelemre, az állandóan változó törésvonalakra, fájdalmas megosztottságunkra, a gyermeteg kuruc-labanc példálózásra, és főként a lehetetlennek látszó feladatra, hogy ezt az egészet valahogy összevarrjuk. Ott álltunk Zentán, amely már régóta nem Magyarország, de Munkács sem az, valahol északon, ahol Thököly Imre hitvese, Zrínyi Ilona éveken át védte a várat az osztrákokkal szemben, és máshová tartozik már Erdély is, Zrínyi Ilona fiának, II. Rákóczi Ferencnek egykori fejedelemsége. Ráadásul Zrínyi Ilona a horvát származású Zrínyi Péter lánya volt. Szinte megoldhatatlan ez a gubanc. Errefelé rendszerint csak sok-sok véráldozattal lehetett változtatni valamit, és az sem volt tartós soha.
Akkor már mögöttünk volt a jugoszláviai háború, én is megtapasztaltam az etnikai konfliktus lidércnyomását 1990. márciusában, otthon Marosvásárhelyen. Ilyen körülmények között, azt gondolom, nagy erőre és pontos vízióra volt szükség ahhoz, hogy valaki például a Vajdaságban magyar érdekvédelemre vállalkozzék. Kasza Józsefnek volt hozzá ereje, sokszor tanúja voltam ennek. Ahhoz a generációhoz tartozott, amelyet a rendszerváltás szólított az élre. Botcsinálta politikus volt ő is, azt hiszem, de a legjobbak közül való, nomen est omen: mint a „kasza”, amely nem fegyvernek készült, de ha kell, arra is kiválóan alkalmas. Legfőképpen pedig volt programja, volt elképzelése a jövőről, hogy miképpen kellene ennek a sokfelé szaggatott nemzetnek a sorsát rendezni, vagy legalábbis ezen belül milyen irányba kellene vinni a határon túli - újabban: külhoni - magyar közösségeket. Már-már azt mondanám, régimódi politikus volt, de nem szeretném, ha idejétmúltnak tekintenénk azt a morális, elvi politizálást, amely ezt a szó szoros értelmében egy tömbből faragott embert, ezt a kasza-élességű, szókimondó politikust jellemezte. Nem, éppen ellenkezőleg. Az ilyen politikusi habitust kellene követni ma is. Ezt a leköszönő, és sajnos, sorra az élettől is búcsúzó nemzedéket ugyanis nem a politikai érvényesülés, hanem a jó értelemben vett közösségszolgálat vezérelte, abban a hitben, hogy a történelem végre esélyt kínált nemzeti ügyeink és a szomszédos népekkel „közös dolgaink” rendezésére. Kasza József olyan politikai vezető volt, aki tudta, egymásra vagyunk utalva, és Magyarország meg a nemzetközi közvélemény támogatása nélkül valószínűleg semmire sem megyünk, de ugyanakkor önállóságra vagyunk ítélve, mi ismerjük a legjobban, hogy milyen helyzetben vagyunk, és nekünk kell a megfelelő megoldásokat megkeresnünk.
Milyen egyszerű és milyen fontos elvek ezek. És mennyire elfelejtették mára sokan ezeket az elveket, mennyire nem veszik észre, hogy a határon túli magyar szervezetek önállósága összmagyar érdek, mert csakis így lehetséges ebben a hallatlanul összetett - és a mai Európában tovább bonyolódó - helyzetben eligazodni, kiutat találni. Nem alárendeltségben, hanem partneri együttműködésben a mindenkori magyar kormánnyal, beszélő viszonyban minden demokratikus magyarországi párttal, elutasítva az újabb és újabb próbálkozásokat, hogy besoroljanak minket jobbra vagy balra. Saját országainkban pedig úgy kell küzdeni az autonómiáért, hogy közben integrálódjunk is az ottani politikai életbe, hiszen egyedül semmire sem megyünk. Milyen régen volt ez, mondhatná valaki. Nem, történelmi léptékkel mérve egyáltalán nem volt régen. Csak most volt, hogy láthattuk, hallhattuk a határon túli magyar politika egyik meghatározó személyiségét, Kasza Józsefet, amint újból és újból síkra száll ezekért az elvekért a különböző magyar-magyar tanácskozásokon, indulatosan, néha dühvel is, ha kellett. Megtehette, hiszen pártja jól politizált, jelentős eredményeket ért el. Az is most volt, hogy telefonált időnként, ha úgy érezte, baj van nálunk Erdélyben, mert elmérgesedett a vita a szekértáborok között, hogy miben segíthetne, szólaljon-e meg ő is. Máskor meg hívott, választások jönnek, menjek el kampánygyűlésre, mondjuk Szabadkára vagy Kanizsára, szükség lenne rám. Értettük egymást, ugyanazt a „külhoni magyart” beszéltük, amely nem szókincsében különbözik az „akadémiai magyartól”, hanem a szavak mögötti történelmi tapasztalatban: a szótári jelentés ugyanaz, de más a holdudvar.
Ha körbenézünk a Kárpát-medencében, jól észrevehető, hogy vergődnek ismét az utódállamokban a magyar közösségek, kiszolgáltatva egyrészt a magyarországi politika kénye-kedvének, másrészt saját államuk felerősödő asszimilációs nyomásának. Folyik a harc ezeknek a közösségeknek a lelkéért, de hát ennyit látni kellene: a lelkünk a miénk. Kasza József ismerte ezeket a dilemmákat, ezért akart önálló magyar politikát csinálni a Vajdaságban, és ahogy én láttam, sikerült is neki. Azt is tudta, hogy Savoyai Jenőt lehet és kell ünnepelni, de ettől még Thököly Imre is a miénk. És fordítva... Mi tagadás, szerettem ezt a régimódi politikust, akire mindannyian odafigyeltünk, ha megszólalt, és mivel értékőrzésre berendezkedett kisebbségi magyarként magam is maradi vagyok, nem örülnék, ha ezt a régimódiságot valamiféle programtalan, víziótlan, karrierpolitikusi újmódiság váltaná fel mifelénk. Már csak ezért is érdemes Kasza József emberi példáját megtartanunk, nem a múlt utáni nosztalgia okán, hanem az éppen irányt vesztett, ködös, zavaros kárpát-medencei magyar politika feltisztulásának reményében.