A vörösiszap-perben hozott ítélettel szemben tanúsított kritikák kiváltották a bírói kar egyes vezetőinek függetlenségük védelmében megfogalmazott nyilatkozatait. Mert mindaz, ami ezzel kapcsolatban történik vagy történni fog, nem pusztán erre az esetre jellemző, hanem a hazai demokrácia-értelmezés egészét érinti. Ami ezúttal felszínre tört, különféle és messzire visszavezethető előzményekre utal. Ezért is tekinthetőek kissé elkésettnek a bírói kar reprezentánsainak tiltakozása a háborgás lecsendesítésére tett erőfeszítései.
Mert az ország jelenlegi politikai hangulatát tekintve – valljuk be – érthető a kormányzat által instruált közfelháborodás. Hiszen közállapotainkat tekintve egyre kevésbé, és egyre nehezebben hihető, hogy van, illetve lehet egyáltalán valami, ami a választáson résztvevők többsége által támogatott tekintélyuralmi rendszerrel szemben meg tudja őrizni a függetlenségét. Ha a jogállamiság első számú biztosítékának tekinthető alkotmánybíróság személyi összetétele sem nyújt garanciát a politikai hatalomtól független működésre, akkor vajon minek alapján feltételezheti a közvélemény, hogy a bíróságok egyebütt ellent tudnak állni az eléjük kerülő kényes ügyekben tapasztalható nyomásgyakorlásnak?
Ha pedig az állampolgár a hazai igazságszolgáltatás egészét tekinti, akkor nem hagyhatja figyelmen kívül az ügyészség szerepét sem, amely kérlelhetetlen ügybuzgalommal foglalkozik az ellenzéki politikusok ügyeivel, de csak vonakodva vesz tudomást – ha rávehető egyáltalán – a kormányzati oldalhoz kötődő személyeknek gyakran az előbbiekkel összehasonlíthatatlanul nagyobb volumenű visszaéléseiről. S a politikusokat érintő peres ügyeknek az egyik bíróságról a másikra való áthelyezgetésével mintha maga a bírói kar sem volna mindig, és minden körülmények között annyira független, mint amennyire most hangoztatják.
Így aztán olykor a koncepciós perekre jellemző tünetek is mutatkoznak. Persze sajátos formában. Nem annyira a bírói ítéletekben, mint inkább abban, ahogyan az ügyészség vádemelésével hírbe hozottak áldozatul esnek a jogerős ítéletet megelőző, egy egész életre szóló megbélyegzésnek.
Nincs mit csodálkozni tehát azon, ami a vörösiszap-perrel történt. Hiszen a magyar állampolgár az utóbbi években egyre inkább úgy szocializálódott, hogy csak egyetlen egy tekintélyt kell kritikátlanul elfogadnia és becsülnie: a kormányzat autoritását, amelytől nincs megkülönböztethető és nem is lehet egyéb, attól függetleníthető hatalom. Ha mégis, ha mindennek ellenére valami efféle ellensúlyt képviselő szembenállás mutatkozik, az rendszeridegen, amit el kell hárítani a kormányzat egyébként sikeresen akadálymentesített útjából, mint oda nem illő elemet, amely előrehaladásunkat és közös boldogulásunkat gátolja.
Azt sem lehet tagadni, hogy ez idő szerint a jogalkotásunk is ehhez az elvhez igazodik. Ami természetesen nem a jogalkalmazók hibája, hanem a kormányzat szavazógépeként működő parlamentté. Noha ők, a jogban járatos alkalmazók is szót emelhetnének ilyenkor, főleg a visszamenőleges hatályú törvények ellen, amelyek saját működésüket is végletesen elbizonytalanítják.
A magyar jogtudomány évszázados, kiemelkedően magas szintű hagyományai alapján indokoltan várhatja el a közvélemény, hogy felvilágosító - és különösképpen a közérdeklődésre számot tartó ügyekben - pártatlan útmutatást kapjon a szakmai tekintélyektől, s akkor talán csökkenhetne azoknak az eseteknek a száma, amelyekben kellően megalapozott tájékoztatás nélkül, téves állásfoglalásra kényszerülhet.
Ha már tüntet egy ítélet ellen, legalább azt tudja, hogy ki a felelős a számára feldolgozhatatlan döntés megszületésében. Hiszen most, a vörösiszap-perben még az sem világos, hogy a közfelháborodásban osztozó ügyészség mulasztása miatt született-e a kifogásolt bírói ítélet, vagy más okokat kell keresni a háttérben.
Annál is nagyobb szükségünk volna a jogalkotással és –szolgáltatással kapcsolatos tisztánlátásra, mivel a jog és az erkölcs megkülönböztethető ugyan, de teljesen szét nem válaszható egymástól, a jogkövető magatartás a polgári tisztességtől. Márpedig ebben a tekintetben is számtalanszor tetten érhető a politikától befolyásolt közvélemény következetlensége. Amit az egyik oldalon bűnnek, megengedhetetlen visszaélésnek tart, amit minden jóérzésű embernek el kell utasítania; ugyanazt a sajátjának vélt politikai tábor tagjainál erénynek, a nemzet érdekében végzett, áldásos tevékenységnek minősíti.
A politika által inspirált elfogultságok – a tekintélyuralmi rendszer következményeként – mindent megelőznek és maguk alá gyűrnek. Találóan jegyzi meg George Eliot, hogy az elfogultságot bátran lehet hangoztatni, „kitölti az ürességet ott, ahol nincsenek eredeti eszmék és gondolatok”. Az elfogultságot az „öntudatos igazság tekintélyével lehet másokra kényszeríteni; karmesteri pálca és gumibot egyszerre. Minden elfogultság, mely e céloknak megfelel, magától értetődik, és bizonyításra nem szorul.”
Nem akarom azt mondani: bárcsak pusztán a bírói függetlenségről volna szó, mert tudom, hogy ez önmagában is óriási jelentőséggel bír. Ám ha lehet, még ennél is többet kockáztatunk…
